Soha nem kaptunk felkészítést szerelemből, éretlenül zuhanunk bele e legveszélyesebb érzésbe, és aztán, mert a megfelelő tudás híján rengetegszer megégünk benne, bezárkózunk. De nem csak mi zárkózunk be, hanem magunkkal együtt bezárjuk ezt az erőt is. Nem adom a férjem, a társam, kerítést húzok köré. A szerelemben születik meg legelőször a legősibb szitokszó, az enyém.
Pedig a szerelem nem a miénk, hanem istenhez hasonlatos magasfeszültség. Amire ha ránézünk, rajta keresztül emberi szemekkel látjuk az istent, a megláthatatlant. Ez az egyetlen egy esélyünk belesni a kulcslyukon, amin túl nincs semmi, és mely semmit a szerelmes ember mindennek lát. Ennyi a titok.
De mit csinál az istenéről levált ember, kapcsolatokba zárta e magasztos érzést, ami előbb vagy utóbb szétfeszíti azokat. Egy ideig most csönd volt, mert a vallás, a hagyomány az elmúlt évszázadokban mindenféle szabállyal sikeresen regulázta ezt az erőt. De ma, itt a világ vége előtt két pillanattal, nem zár az a börtön, évszázadok elfojtásai szabadulnak fel éppen. Nagyanyáink, ükanyáink meg nem élt élete dörömböl az ajtónkon, és testet ölteni vágyik, rajtunk keresztül. Mert hetedíziglen visszafelé felelősek vagyunk egymásért.
Én például anyám, nagyanyám, keresztanyám meg nem élt történeteit kaptam sorsfeladatként örökségbe, miattuk is vagyok poliamor, nem csak a saját, hanem az ő hátrahagyott szerelmeiket is én élem meg.
És hogy honnan van ehhez erőm? Ha jól csinálom, vagyis, ha nem csinálom, akkor “univerzális szerelemerőből élek”, az mozgat, hat át és szeret bennem. Ha áradhatok, ha szabadon szerethetem a férjem, a szerelmét, a szerelmem és annak az szerelmét.. szárnyalok, nem is értem, miről jajong a világ? Ezen erő közelében eszembe sem jutok magamnak, fel sem merül, hogy a másik egy másik, mert itt csak a szerelem van, melyet, mint káprázatlények körbetáncolunk.
A fájdalmat az önmaga forrását elfelejtett ember okozza, igen, borzasztóan tud fájni az ember, aki önkényesen kerítést emel, és azt mondja, menj innen, ez a férfi az enyém. Elviselhetetlen napi szintű kínokat okoz, amit a barátom élettársa elkövet, hogy nem akar tudni rólam. Valójában nem is a velem elkövetett gaztette fáj, hanem, hogy miként meri ezt megtenni a szerelmemmel. Dölyfös, öntelt ember, szégyen ez.
Nézzétek meg mire jutott a világ, amióta az ember kezébe jutott a szerelem. Állítólag negyven másodpercenként öngyilkos lesz valaki a Földön, és ezek legnagyobb része szerelmi bánat miatt.
Az emberi létforma utolsó felvonását éljük, és ezt mi okoztuk azzal, hogy ezt az legszentebb isteni erőt eszement emberi törvényekbe zártuk, és még parancsolatokat is találtunk ki köré. Valójában nem pénzért, hatalomért, kincsekért dúlnak a háborúk, hanem ezért a “földöntúli” magas feszültségű erőért.
Minden háború oka a szerelem kisajátítása, birtoklási vágya, ami a legértékesebb valutánk.
Én szóltam, még van kb egy másodpercünk, na jó, feljebb azt írtam, kettő. És a szerelem eredetiségének megvalósítása az egyetlen és utolsó esélyünk, mert a segítség, amire ma szükségünk lenne rég nem materiális.