A hiperérzékenységnek azon kívül, hogy világi szempontból szinte csak hátránya van -mert a mások számára rejtett létezők megtapasztalása társadalmon kívülivé rekeszt, hisz dehogy kell a világnak valaki, aki a színfalai mögé lát – van egy csodálatos előnye, méghozzá az, hogy áthallása van az élet és a halál közti falon, az ilyen ember ott is érez, lát, hall és tapasztal, ahol elvileg az élet megszűnik létezni.
Sőt, a hiperérzékeny ezen a ponton kezdi magát jól érezni.
Így a Mindenszentek ünnepe a kedvencem, amúgy is a november a dobogós hónapom. Ilyenkor végre a világ számára is leomlanak a falak nemlét és élet között, egy-két napra az is – aki egész évben a sűrű anyag börtönében él – kinyílik, ha másért nem, akkor azért, mert biztos vesztett el már valakit, akit szeret, és őt ezen a napon csak elkezdi keresni.
Nekem a két lét egészen kicsi korom óta összeér, születéssel nem zárultak be egyes érzékszerveim, melyeket az élet gondosan eltakar, hogy az egyén jól irányítható birkává legyen, és szépen végig bégesse a szokásos szólamokat. Ám még mielőtt elmélyednék a témában, újra nyomatékosítom, tudok róla, hogy halál és élet káprázat, hogy ugyanabból a nevenincs, feketén ragyogó semmiből bukkannak fel, amit fel nem ismerhetek. A halálról és az életről lehet tudomásom, messzebb emberi lehetőségeimmel nem merészkedek.
És egy ideje, hogy legfőbb kutatási területként az életjelenségek között a szerelmet kaptam, kénytelen vagyok meghaladni az élők segítségét, mert e témában rengeteg irodalmat, szent iratot, és tanítót is felkutattam, és rá kellett jönnöm, az élet nem ismeri a szerelmet, és amit e témában felleltem itt, az nem elégetített ki. A világ meg akarta szelídíteni, igájába akarta vonni a házasság, a monogámia kényszerével a szerelmet, és azt, aki legszentebb járulékát a szexust nem kötött rendben mívelte, halállal fenyegette. Szóval megtett mindent azért, hogy a szerelem mára éppen csak látogatóba jár az életbe. És itt igaza is van a tudománynak, hogy a szerelem három évig tart..hát persze, ezen alpári, lealjasított világi körülmények között, eddig bírja itt. Szétnéz, mert reménykedik, hogy van fejlődés az emberi szívben, megpróbál beilleszkedni, aztán távozik.
A mai napon, azon kívül, hogy összevissza csókolom néhai női felmenőimet, és velük sétálok fel karon fogva az imádott barlangomba az Arunácsala oldalán, egy számomra szentté lett női alakot is ünneplek. A nőt Radha Mának hívták, és 2011-ig élt az Arunácsala hegy mellett, amíg aztán Agni szamádhival távozott az élők sorából. Ám ez nem egy benső hőből kiáradó, a testet öngyulladásra ösztönző halál volt, hanem konkrét és kegyetlen. Azt a tényt, hogy valaki benzinnel lelocsolja magát és meggyújtja, elég ízléstelen úgy előadni, hogy így segített rá a tűzáldozatra. Pedig ez legenda kering itt róla.
Hiperérzékenységemnek ezermillió hála, Radha évek óta „szólítgat”, ám csak egy ideje állt össze a kép, és vált nyilvánvaló, élete, egyes kitűntetett pontjain ő adott nekem tanítást a szerelem témájában. Most, hogy három hete rendszeresen a szamádhi sírjánál ülök, elmesélte nekem az egész történetet, és most az a feladatom, hogy, amit hallottam halálosan komolyan vegyem, és saját életemmel folytassam azt a munkát, amit ő nem tudott befejezni, mert a Work is not complite. Mely mondatot, nem sugallatként, hanem egy élő alaktól kaptam. Valakitől, aki a legközelebbi tanúja volt az eseményeknek.
Radha valamikor a hatvanas évek közepén azért vállalta ezt a fizikai testet, hogy a lét első sóhajának, a semmi első rezzenésének egész alakos anyagi megnyilvánulása legyen. Tűzhalála annak a jelképe, amit az ember a szerelemmel tett, azzal, hogy világi szabályok közé zárta a legszörnyűbb halálra ítélte. 2009-ben, amikor először találkoztunk, minden bizonnyal már látta bennem, hogy mindent megteszek azért, hogy világi szinten is helyet tudjak adni az életemben a szerelemnek, kinyitottam a házasságom, a férjem dicső Férfivé neveltem, aki elbírja az igazságot, és hozzám hasonlóan végső kiszabadulásért van a testben, és aki nem törik össze, ha a feleségét szerelem idején más is érinti. És egyébként döbbentet, hogy egyes „nagy tanítók” egy ilyen ténytől, hogy összetörnek, miközben ezreknek adnak tanítást. Szégyen ez, kik tantítanak.
Nem egy nap alatt, de Férfi lett a férjemből, és ezt Radha látta, és tudta, el fogom bírni az útmutatásait, még ha útközben vinnyogok is néha.
Ezermillió hála a hiperérzékenységnek, mert enélkül nem tudom, hol kaphatnék valódi beavatást a szerelem misztériumába rajta kívül, ami most már nem kétség a végső kiszabadulás felé vezető út egyetlen eszköze. Szóval egy ideje olyan egyetemre járok és írom a doktori disszertációm, aminek aligha van e világi központja, és aminek ráadásul a Virupaksha barlangba tett látogatásaimmal most kapom a gyakorlati részét. Mindezt egy szentnek köszönhetem, aki rettentő tűzhalállal távozott a Földről, hogy gyötrelmével, miként Jézus, egy személyben átvegye azt a sok szenvedést, ami az emberekre várt volna, akit hazudtak, simliskidtek szerelem idején. Radha helyettünk, szerelemárulókért halt gyötrelmes halált.
A Mindenszentek napján Radha Mát ünneplem,ha az ő rettentő misztériumát megértem, már nem hiába éltem. Az meg, hogy a tanítványa lehetek, az élet legnagyobb kegyelme, ami azonban nem azt jelenti, hogy nekem, a személynek könnyű és szép lesz, dehogy. Radha Ma egyeteme igazi brutális hegymenet egy velejéig alázuhant társadalomban, hisz nekem mindazt ebben a világban kell megvalósítanom, amit hallok, tanulok tőle, és ami elől végül ő is inkább önként a halálba távozott.
És olykor csak őrjöngeni és zokogni tudok, de hogyan valósítsam meg egyedül, amit még ő sem tudott? Ha még azok is, akik azt ígérték, a szerelemért mindent megtesznek, amikor tényleg cselekedni kéne érte, sunyin meghátrálnak.