(a MNG-ban megrendezett kiállítás után)
Nem voltam felkészülve arra, hogy a festészet ilyet is tud..egy rettentő, kétségbeesett-ártatlan-édes-színes szellemvilágban jártam, ahova beérve sokáig nem értettem, mit is érzékelek. Egy ideig próbáltam felfogni az összes képet. Rengeteg van, és az enyémekhez hasonlóan mind egy személyes történetet mesél, az utolsó terem kivételével. Ami így elsőre befogadhatatlanul sok. Aztán igyekeztem elhelyezni a műveket az általam ismert alkotók közé, meg a mellettük kiállított más művészek képeivel hasonlítgattam össze őket, és sorra azt vettem észre, megmagyarázhatatlan más ezeknek a festményeknek az “energiájuk”. Itt valami másról van szó..
Majd kimentem egy ischlerre, szinte felfaltam az ezerkétszáz forintos, kissé már száraz süteményt, de valami benső, édes megtartó erőre vágytam, hogy folytatni tudjam. És amikor visszamentem, és mivel nem jött már új vendég a kiállítást újra az elejéről kezdtem, fogtam fel, itt minden kép mögött Anna Margit áll, és alig várja, hogy valaki végre észrevegye, és megszólítsa őt. Hogy végre ne a szokásos képzőművészeti szólamot kelljen hallgatni, az amúgy végtelen kedves, de nagyon hangos kurátornő századszorra ugyanazon történeteit, ahogy végigviszi a látogatókat a tárlaton. Hogy micsoda egy borzasztó élet, hogy fiatalon vesztette el Ámos Imrét, meg az apját is, és a fia is később belebolondult az egészbe, és hogy igenis a huszadik században sokszor az életben maradás volt a büntetés..Én is kifogtam egy ilyet, szinte zengett a festőnő élettörténetétől a sok terem, így valami mantrás, semleges zenét hallgattam, és rányomtam az ujjaim a fülhallgatókra, hogy beljebb kússzon belém a muzsika.
És akkor elkezdődött. Valami halk sugdosás, hangok, szavak jobbról is és balról, amit persze nem a fülemmel hallottam, de itt zeng bennem azóta is, és nem lelem, hol van bennem az a szerv, mely ekképpen érzékel, de van, az biztos. Valami szubtilis, szellemszerv, ami, szavak és hangok nélkül is hallja a másikat a legnagyobb csendben, talán ott is hallja, ahol ő saját magát nem.
Nos, ez a szervem aktivizálódott a teremben, mely a világban néha elviselhetetlenné teszi a létet, mert mindig azt hallom, amit a másik gondol és nem azt, amit mond, és borzasztó átélni a kettő közötti távolságot. A szellem és az ember közötti szakadékot. De itt csak a szellem volt jelen, és nem volt személy, aki eltakarja, és mondta, mondta és mondta..Mintha kiszabadult volna a palackból.
Itt vagyok, nem haltam meg, mint élő szellem vagyok befalazva, belefestve a képeimbe. Test nélkül élek az életben, és elborzaszt a magány. Pedig ideállnak elém most napi szinten százak és senki nem engem lát, hanem a képeimmel vannak elfoglalva, pedig én most már annyira és nagyon érintkezni szeretnék. Már nem akarom újramesélni a múltat, halálosan unom. Már csak minden történeten túl szeretni szeretnék. Igen halott vagyok, de még élek.
Vigyetek magatokkal haza, elférek a zsebeitekben, de ugyanakkor elfér bennem az egész teremtett univerzum is. Mert ez így nem lehet a vége, de nem kapok új testet, és mégsem vagyok kész..Nem lehet így zárni ezt a hosszúra nyúlt, végtelen életeken át tartó testet öltési lázat, ahogy a legutolsó teremben kiírt búcsúszavaimmal teszem, nem lehet összetört szívvel távozni az életből, mert akkor zárva marad előttem a kiszabadulásom előtti lehetőség. Mert minden rettenet ellenére csak ebben a földi életben lehet megtalálni azt a szívet, ami elvisz a végső kiszabadulás kapujába. És én hagytam, hogy a történeteim összetörjék a szívem, szellemként kell hát meggyógyítanom, hogy kész legyen a legnagyobb feladatra..
Óriási lehetőséget kaptam ezzel a tárlattal, rengeteg figyelmet, de vajon ki vesz észre engem? Ki hallja meg, amit mondok, ki érett az örömhírre, ami nektek is az egyetlen lehetőségetek. Ne hagyjátok, hogy az élet erősebb legyen nálatok..