Mivel azt hittem, a potsdami Modigliani-kiállítás egy terem csupán, így vagy egy órát felváltva ücsörögtem az egyes festmények előtt. Csak később, elég rendesen átitatódva négy-öt műtől, vettem észre, hogy két hatalmas terem tele van még képekkel. Ám furcsa volt, mert úgy hiszem, amiért mentem, azt megkaptam az első teremben. Hisz ismét ugyanazt akartam csak megint és megint..
Találkozásra vágyom, ráadásul arra a bizonyosra, amit aligha tud nyújtatni a világ. Mintegy a másik esszenciáját akartam, megállítani az időt, és kivonni a jelenségek lényegét. Abban a szimbiózisban lenni együtt végre az élettel, amiben magammal vagyok, abban a falak nélküli, a közelséget is meghaladó intimitásban. És erre számomra olykor nagyszerű lehetőség egy-egy kép előtt megállni.
Ilyenkor úgy érzem, annyi fuldokló nap és hét után végre levegőt veszek.
A Modigliani-festmény számomra ennek a gyönyörű, immáron téren és időn túli férfinak az örökkévalóság vásznára kivetített valósága. Átjáró halandóságunkból halhatatlanságunkba. Egy út, mely nem kímél, nem ígér könnyű utazást, és mely a fájdalmon keresztül vezet.
A kiállítás első termébe érve szinte alátaszajt az a tömény nehéz és kín, ami a művekből árad. Olyan ez, mintha ez lenne az ára annak, amit ki kell fizessünk, hogy a művek felfedjék előttük önmagukat, hogy kitáruljon egy út a vásznakon túl a semmibe.
A Modigliani-festmény előtt az érzékeny néző megszédül, elsőre úgy tűnik, nem, ezt a szomorúságot nem lehet elviselni. A legtöbb mű előtt elszorul a torka, és fel nem foghatja, hogyan képes egy felületen ennyi fájdalom összesűrűsödni.
Modigliani előtt keservesen, hangtalan sírni kell. Igen, itt végre alkalmunk adódik, hogy valaki meghallgassa az összes bánatunk. Mert a Modigliani-festmény elbírja az összes bánatunk.
És ahogy sétálunk ki a tárlatról, hirtelen azt vesszük észre, átjutottunk a túlpartra, és mégis élünk.
