A diáklázadások mentén kirobbant szexuális forradalom a mai napig tart,’68 körül csak elkezdődött. Egyelőre a sikertelenségét, pontosabban céljának még el nem érését abban látom, hogy éppen csak a felszínén érintették a témát, és amikor szabad szerelemre utaltak, akkor azt egyértelműen testi szintű szabadosságra értették.
Pedig a nagy helyzet az, hogy a forradalmat maga a szerelem robbantotta ki, akit ideje lenne, mint önálló entitás kezelni e jelenségvilágban. Nem tudatállapotként, se nem érzelemként, hanem egy szubtilis, de szinte tárgyiasult létezőként. Figyeljük csak meg a teret egymás között szerelem idején, bizony kitapintható. Ideje lenne finomítani az érzékszerveinket.
A szerelem a teremtő első alkotása, melyet még azelőtt hozott létre, hogy kimondta volna legyen ég és legyenek vizek. Az első, még minden célt nélkülöző mozdulata, első lehelete, ártatlanságának fizikai manifesztációja, nekünk pedig az egyetlen esélyünk, hogy felismerjük magunkban őt, a valódi énünket.
A hatvanas évek végi forradalom a fűvel-fával időszaka, a szexuális úton terjedő betegségek ignorálásának és a fogamzásgátló tabletták összevissza fogyasztásának “aranykora”. Ez is valami azért.
Ám a szerelem ennél többet kér. Elsősorban azt, hogy kísérőjelenségét, a szexus méltó, eredeti rangjára emeljük vissza, melynek a célja semmiképp sem a testi-lelki kielégülés, időszakos – na jó, technikákkal elnyújtható – kéjélmény, sem annak a bizonyos hegycsúcsnak az olykor fárasztó megmászása, ahol pillanatnyi öröm vár ránk, hogy aztán sóhajtozzunk a következő hasonló élmény után. Mindez persze jó arra, hogy életben maradjon a faj, ám aki már túl van élete ezen részén, szóval szaporodott eleget, és még hisz és bízik a szexusban, az idővel már ennél többet akar.
A szerelem akkor kezdi el lassú, de biztos zuhanását, amikor a két test összeér, mert a szerelem a formák között felbukkanó “harmadik”, melyet a másik tekintetében ismerhetünk fel anyagi létünkben, ám amikor eggyé válunk fizikai szinten, mintegy “kiszorítjuk” a szerelmet magunk közül.
Ezzel nem arra utalok, hogy vessünk véget a testi kapcsolódásnak, hanem, hogy felismerjük, a szexus eredetileg mit is akart tőlünk, hogy abban a végestelen végig az istent imádjuk, aki a szerelemben képes a legközelebb hajolni az emberhez. Célja, hogy ne a másik, hanem ő maradjon a cél. Az ismeretlen, az elérhetetlen, a csodálatos, az isten.
A valódi szexus nem csúcsra tör, hanem átemelni vágyik minket abba a térbe, ahol sem hegyek sem völgyek nem magasodnak bennünk. Egyfajta mozdulatlanság, ami a testi szinten leginkább valami finom hangmozgáshoz hasonlítható, mintha bambuszfurulya dallama simogatná az ölünket.
Célja az időszakos örömszerzés helyett egy állandósított imaállapotban a személyes én kiemelése az időből, pontosabban az arra való emlékeztetés, hogy nem is létezett valójában soha az időben, minden efféle megtapasztalása képzelet volt csupán.
A valódi szexus nem csúcsra tör, hanem átemelni vágyik minket abba a térbe, ahol sem hegyek sem völgyek nem magasodnak bennünk, s ahol kiderül, az isteni és a személyes én közötti fal csak illuzórikus.
Úgy gondolom, ennek az útja elsősorban és először is gondolati úton vezet, valamit nagyon keresni kezdünk. Jómagam egy ponton túl rettentően meguntam azt, amit a korábbról ismert szexus kínált. Természetesen én is, mint minden dölyfös, önmagának jót akaró én vágytam a kéjt a magaslataimon, ám végtelenül kétségbeejtő volt, amikor rájöttem, hogy ezzel a ki-be, ki-be élménnyel csak módosulásokat teremtek az agyamban. Ráadásul azt is be kell látnom, nincs tovább, a másik testébe nem hatolhatok mélyebbre, az anyag falat emel közénk, életre halálra el vagyunk választva, amit még a szexus sem old fel.
És ez azért volt, mert nem tudom másként írni, kiszorítottunk az eggyé olvadással magunk közül istent, és a szexus céljaként mégiscsak a fizikai, az életből ismert gyönyört céloztuk meg.
Pedig találkozni csak a kettő között önmagát felfedő harmadikban lehet, ez a valódi triádszerelem, ami rögvest szétrombolja a monogámiát, ami a kettétörtség, a kétség, a kettőre kárhoztatott létezésünk következménye.