Milyen idilli pillanat. A falvédőn a még szinte egybetartozó kicsi fiú és kicsi lány is én vagyok, ám már az elképzelhető legszebb életben is csak két részben tudok megjelenni, egymásnak ellentétes jelenségekben, fényként és sötétként, férfiként és nőként. De vajon végül mikor jöttem le a falvédőről, mert én sem úsztam meg a szakadást, s a történetben a másik felembe csak végzetesen beleszeretni tudtam.
Ám az, hogy még a szerelemben sem tudok megnyugodni az hibám, mennem kell, el abból is és csak remélni tudom, ha fiú nem is jön utánam, de kis hajója majd elér. De értem őt, neki ott van a homokvára, a napernyője is megvédi és bekészítette a jégbe az üdítőitalait is. A nyugágyában elpihengethet a végéig, de miattam ott marad benne a nyugtalanság, ez a kislány ugyan mit csinál és hova tart?
Ismer, ő az egyetlen, aki átérzi, mivel se nyugágyam, se italom, se napernyőm, így az életem sosem lesz olyan kényelmes, mint neki. Az almáim meg irtó nehezek. Köszi Éva.. Le kéne már tenni ezt a kosarat. Talán majd most itt az ajtónál.