(ahova mindenki hozza a neki épp legfájóbb ügyet, együtt sikerülhet csak. én az EUTANÁZIÁT viszem, és köszönöm MP-nek, hogy összefog minket)
aki a végső igazságot és a kiszabadulást keresi a földi káprázatból jól döntött, amikor – ezoterikusan szólva – a Kárpát-medencébe inkarnálódott. Tudom, léteznek a mienknél sokkal inkább megmételyezett országok, de azért, ha körülnézek Közép-Európában, úgy hiszem, a mienk dobogós. A szamszára egyik legsötétebb bugyra a felszíni Magyarország, amire egy bizonyos érettségi fokon túl azért van szükségünk, mert csak a szenvedés, a gyalázat tudja lángra lobbantani legmélyebb odaadásunk és szerelmes vágyunk a valóság iránt. Amíg itt egy százaléknyi esélyt is adunk e káprázatvilág jelenségeinek, és körénk vetített tárgyakban valóságot látunk – és szoktunk.. – addig esélyünk sincs felébredni évmilliós álmunkból. És felébredés vágya ritkán szokott boldogság idején megérkezni, megszületéséhez szenvedni, szenvedni kell.
Magyarország a káprázatvilág felszámolásához nagyszerű hely. Itt aztán tud nagyon fájni.
Számomra az egész magyarországi vezetés legkínosabb mozdulata, hogy istent a szájára meri venni, hogy rettentő koncepciókat képzel a teremtőről, és hatalma erősítése végett azokat hangoztatja.
Édes uraim, isten nincs, abban az autoriter, felettetek terebélyesedő, a sorsotokat irányító, egyáltalán a sorsba beleszóló módon biztosan nincs, ahogy képzelitek. Isten nem is tud rólatok, mert a valóság miért is foglalkozna azzal, ami talmi. Az alföldet sem izgatja, milyen délibábok bukkannak fel belőle.
A sorsunknak kovácsai mi vagyunk, isten nem e tündérmesés szinten foglalkozik velünk, ezt ti találtátok ki buta, gyáva urak, mert féltek irdatlan magányotokban, és egy apukát álmodtatok magatok köré.
Karsai Dániel emlékére
A világunkban terjedő, a történeteinkben részt vevő, a velünk foglalkozó istenkép a legnagyobb átverés. És ebben Magyarország élen jár, és azt merészeli terjeszteni, hogy az embernek nincs joga dönteni a haláláról, mert arról isten fog. Igen ő fog, csak tessék már végre felnőttként, a megfelelő polcra helyezni istent. Ő az önvaló, a szerepeinken túli végső/első valóságunk. Az isten mi vagyunk, természetesen nem személyes szinten.
Így minden emberi lény – mert végső soron önmaga istene – maga dönti el, mikor és hogyan fejezi be a földi pályafutását, és ebbe senkinek nincs beleszólása. A halál magánügy, de mondhatnám úgy is, a személyes én ügye az istenivel.
Kimondhatatlan sok ponton fáj, amit regnáló kormányunk tesz édes hazámmal, de talán a legjobban amiatt szenvedek, amit az eutanázia kérdéskörében tapasztalok. Mert végső soron itt egyetlen egy dolog fog igazán számítani, hogy miként tudjuk elhagyni ezt az árnyékvilágot.
Nagyon nem mindegy hogy halunk meg, mert a halál pillanata óriási döntési lehetőségünk.
Erről nem merek írni, kicsi vagyok ehhez, de járva egyszer a halál kapujában ez a tény egyértelmű lett. Mert ha az egész életet el is baltáztuk, ott még kapunk egy utolsó lehetőséget..
A halálkaput a legnagyobb éberségben kellene átlépni, szabad akarattal, és nagyon nem mindegy, milyen tudati állapotban vagyunk ott. És ha rettentő a test kínja, igenis kötelességünk megtenni mindent, hogy azt csökkentsük, hogy segítsük a lelket kiszabadulni.
Életünk célja valójában a szép halál, a teljes átminősülés, és igenis döntési jogunk van arról – “mert mi vagyunk az isten” – mikor és hogy akarunk elmenni.
Az életben lényegében nem sok fontosabb dolgunk lenne, mint szépséges útvonalak építése a halálba. Erre való a tudomány, a maga mérgeivel, altatóival, végre használhatná igazán jóra a tudást.
Ma amikor kimegyek a tüntetésre Karsai Dániel ügye miatt teszem, ezt az egy témát emelem ki a kormány gyalázatai közül. Újra és újra magam elé képzelem Kövér László beszólását az egyperces néma csend után, és nem is sorolom a többieket..mert egy bizonyos szint felett..
És már rég nem érdekel, ki az, aki összefogja a népet a regnáló kormány ellen. Itt mára egy célunk van, megdönteni, ami van, és újat építeni a helyére, amíg a Föld még megtűr minket itten.