(A veronai buszbalesetben elhunytak emlékére, a sebesültek és hozzátartozóik felépülésére)
2015 januárjában még szerelemmel égették meg egymást a lányok. Aztán az idén télen megjelentek ismét, de most mély bánatot hoztak magukkal, mégis szebbek voltak, mint annak idején színes örömükben. Már nem égették egymást szerelemmel, hanem csak túlélték a januárt csendes szomorúságukban. Az egyikük mandolinozott, a másik a sorsa fonalát tekerte vissza, a harmadik teát szolgált fel nekik.
Már szinte átlátszóak voltak, alig takarták ki a tájat. Könny nélkül sírtak az emberiség fájdalma miatt, hisz állandóan hallották azt a szűnni nem tudó sikolyt, mely felszakad az életből. Mert ez itt van, és itt volt mindig is, amióta egyből kettő lett, s a tengerből felbukkant az első hullám.
Nem bírtam tovább a tétlenséget, le akartam róluk tépni a fájdalmat, mint egy ruhát. Hisz tudtam, bánatuk, mint annak idején szerelmük is csak eltakarja őket. Végre látni szerettem volna a három lányt.
S miközben feladatukat végezték szorgosan, titkon tükörbe néztek hárman, de már végre egyként. Abban a pillanatban kapott a szobafalra festett tájkép színt, testet, valódi életet.
