az ember, miután életében először megismerte az Igazság “illatát”, bír a megkülönböztetés képességével, és egyes jelenségek kapcsán azonnal meg tudja állapítani, hogy “ahhoz a Virághoz” képest az adott történet, találkozás, vagy éppen a másik ember hol áll. Az élet legnagyobb szerencséje, ha létezik egy minden kétséget felülíró, viszonyítási pont a szívünkben. Amikor végre nem tükör által, és nem homályosan látunk.
Ezzel a szemmel gyönyörködtem Pintér Bélában. Ilyen az önmagát, személyes szinten teljességében megélő élet. Ilyen az, amikor a sorsfeladat lehetőséget kap, hogy az egyént egészében elárassza. Amikor művészi szinten azt a tervet valósítjuk meg, ahogy minket elképzeltek. E tervvel mindenki bír, nem kell ahhoz országos hírű rendezőnek lenni, sem reflektorfényben állni. Ám Bélán keresztül ehhez is viszonyítási pontot kapunk, és az ő tükrében meg tudjuk vizsgálni magunkat, hányadán állunk is a sorsfeladatunkkal.
Pintér Béla a minden sallangtól, parazitától megfosztott személy, a meztelen én, aki már – hiába is játszik százféle szerepet – mégsem tud és mégsem akar egyik mögé sem elbújni. Micsoda paradoxon, Béla szerepeket teremt, de nem azért, hogy védőbunkert építsen azok mögé, mint amire amúgy tanít az élet.
Íme egy történet – ami éppen magyar, hejehujuahujj!! – mely már nem a jövő-menő sorsnak van kiszolgáltatva, hanem “felfelé”, az énnél nagyobb hatalmaknak. Béla olyan ebben a székben is, mintha folyamatosan az isteni ítélőszék előtt állna, nem halogat, nem vár az elszámoltatással az utolsó lélegzetig.
Általa pontos leírást kaphatunk arról, mit jelent a “művészlét”, hogy abból bizony egyetlen napra sem megyünk vakációra, ott aligha létezik olyan, hogy megnyugvás, mert már a premier sikerének tapsát is a következő színdarab terve okozta feszültség hatja át.
Mert menni kell tovább, egyetlen pihenőhely sincs alkotóként. Béla a Mester szépséges útmutatásának megtestesülése: don’t land anywhere.
Fegyelem, figyelem, koncentráció, folyamatos pengeélen táncolás, magasfeszültségen való létezés, ami persze, hogy szétszedi, kikezdi az idegrendszert, mert az ember “háztartási áramra” van megtervezve, nem ipari méretű feszültségre. Aki nem érti, csak egy pillanatra képzelje el, mi lesz a pirítóval, a hajszárítóval, ha hirtelen annyi áramot kap, mint egy kohó..Hát ilyen ez Pintér Bélának lenni. Szóval ennyire irigyelje bárki is a művészeket.
Művészek. Nélkülük már megállt volna pályáján haladni a Föld, és már rég leestünk volna róla a nagy semmibe. Művészek. Isten meghosszabbításai, kinyújtózkodásai az anyagban. Amit – nyomatékosítok – rettentő nehéz elviselni, mert mi is szeretnénk vakációt, láblógatást, pihenőt, egy odút végre, ami mögé elbújhatunk a Hatalmas Sors elől.
És, hogy Béla, te tényleg “csak” négy órát írsz, teszi fel a kérdést a bociszemű, édes Fábián Tamás, aki megint bizonyított, milyen érzékeny, ugyanakkor, milyen kemény riporter is akibe, iciripi-picit, na jó, annál azért jobban szerelmes vagyok belé. Elhallgat, ahol nem illik továbbkérdezni, de provokál, ahol Béla csak kitér, csak majdnem “maszatol”, a legvégén a NER-es kérdésnél.
Igen, csak négy órát bírok. mondja Béla, én meg azt mondom: Azta!! Én még annyit sem. És tudok arról, hogy Thomas Mann tízet, tizenkettőt bírt, de ő olykor órákon keresztül, szerintem csak leírt, azt lehet. De esszenciát írni képtelenség emberi testben többet, mert szétéget, és vége, tényleg vége.
Mindezeken túl a legutolsó Pintér Bélás látogatásaim csalódások voltak, de nekem is vannak kevésbé jól sikerült képeim. Ám halkan mégis azt kérném, kevesebb közélet, több szakralitás, vagy inkább ha már mégis ennyi közélet, akkor viszont kötelező lenne ellensúlyozni a gyalázatot tényleges művészettel, akkor oda tényleg kéne egy kis ipari áram már. Mert nekem – Pintér Béla ide vagy oda – kevés, igenis édeskevés a csak nyomorábrázolás, a hatalmas aranyfasz képembe nyomása. Mert a művészetnek – szerintem – nem az a feladata, hogy csak ábrázol, hanem, hogy igenis az eszközeivel lemossa a jelenségekről a gyalázatot.
Tudom, hogy Béla is tudja ezt, csak még nem találta meg a leghatékonyabb eszközt, amivel a mocskot és a gyalázatot le tudná mosni. De jőni fog, mert jönnie kell.
Telex.hu, Fábián Tamás, Pintér Béla és Társulata