Ma már szinte közhelyszerűen röpködnek közöttünk a legnagyobb tanítások mondatai, papagájként ismételjük, és a leghétköznapibb helyzetekre is használjuk őket. Menekülő útvonalként élünk velük, és a belőlük épített bástyák mögé bújunk, ha nem találunk megoldást egyes helyzeteinkre, vagy ha egyszerűen csak gyávák vagyunk konfrontálódni, beleállni kínosabb szituációkba.
Megfelelő útmutatás híján nem igazán tudunk disztingválni, és például a “világ illúzió” kijelentésével kampányolunk, és nem teszünk semmit adott helyzetek megjavítása miatt, hisz úgyis minden elmúlik, és az én is csak káprázat.
Az meg egy ideje tény számomra, hogy a szentnek tartott helyek, az igazság felé mutató tanítók köré micsoda mennyiségű, színvonaltalan hazug, gyáva ember menekül, és holmi-talmi “igazságok”-ba csomagolja amúgy szánalmas, felelősséget, kiállást nem vállaló életét.
Én viszont továbbra is “lángpalóssal” állok az igazság előtt, és nem hagyom, hogy annak nevében életvezetési tanácsokat adjanak, illetve azt sem, hogy mikor kellemetlen helyzetbe hoz valaki, és megkérem, oldja meg, tisztázza, elmenekül a “csendjébe”, és nekem is azt javasolja, maradjak csendes, és hári óm. És hát persze, ilyenkor sorra kikapok, mert a leleplezést senki sem szereti, és élből agresszióval reagál.
Persze tudom, a kereszténység évszázadokon át belénk sulykolt tanításai sem voltak jobbak, de éppen csak kezdjük levetni őket végre, és itt vannak helyette a spirituálisak.