a nagy szerelmek olyanok, mint a korcsolyázás. E legéteribb sportágon keresztül tudok a legpontosabb rámutatni, mire is utalok, amikor a szerelem szót használom. Nem a korcsolyásokra, sem a zenére, a jégre szintúgy nem. Mindez csak felület, háttér, mely az emberi érzékszervek számára lehetővé tudja tenni, hogy felfogjuk azt a nevenincs, nem is ebből a világból való tényezőt, ami felfedi a táncosok között megjelenő erőt, s aminek ők átadva magukat mozgatva annak. Minél igazibb, elszántabb az önátadás, annál szebb, földöntúlibb a tánc.
E nevenincs erő sokat kér, nagyon, kérdezzük csak meg az olimpiai nyerteseket, hány éve gyakorolnak a jégen, hányszor estek el, törték össze magukat, és adták majdnem fel. Micsoda emberi erőfeszítés kell ahhoz, hogy méltó hátterei legyünk annak, amit a szerelem szó is csak körülírni próbál.
A szerelemhez elszántság, kitartás kell, mert az bizony útközben odavág néha a földhöz, a személyeknek össze kell csiszolódniuk, s ki kell bírniuk, hogy ez a gyönyörű erő levagdossa róluk a vadhajtásokat, a túl sok ént, a már szinte élősködővé vált személyest.
Nem a szerelem fáj, hanem a túlburjánzott énünk szenved, a szerelem meg, mint egy kertész megvagdos minket, hogy végül a táncunkkal meg tudjuk mutatni, hogyan is néz ki a valóság, vagyis annak az első, legártatlanabb aspektusa. Milyen is az isten első önmaga csodálatosságára ébredő lélegzete, a tudatosság első mozdulata, a szerelem.
Az életben, ha szerencsések vagyunk egyszer (kétszer? háromszor???) találkozunk olyan táncpartnerrel, akit tényleg ez a nevenincs erő választott nekünk ki, ilyenkor leszünk halálosan, ész nélkül, őrülten szerelmesek.
Az ilyen találkozások rendszerint roppant nehezek, mert a szerelem ilyenkor tényleg mindent bevet, hogy egymáshoz alakítson minket.
De csakis a tánc miatt, amiben az ő fenségessége felfedi magát.
Ám ehhez önmagában már korábban egyedül gyökeret vert én kell, a gyengék itt kihullanak. Ők azok, aki szakítanak, feladják, eltépik, elmenekülnek. A selejtek. Ezen nincs mit szépíteni. A mai világ meg ezzel az engedd el, szakíts, jobbat érdemelsz divatos attitűddel emberi selejtek utángyártásába kezdett. Ma a legnagyobb szerelem is maximum három évig tart. Szégyen az ember.
Két éve újra lehetőségem nyílt a legszebb táncra, nem a jégen, az életben, a szerelem kiválasztotta a szerinte megfelelő partnert nekem. Ahogy ránéztem, gyanakodni kezdtem, miért pont őt? Vajon lesz-e ehhez elég ereje? De engedelmeskedtem, és egész lényemmel átadtam magam e választásnak.
Két éve a legabszurdabb körülmények között gyakoroljuk a táncot, három kontinensen, két nyelven.., ezerszer és még annál is többször alázuhantunk. Én mindig felálltam. Eszméletlen szerencsém van.
A (tánc)partnerem, mert talán megdolgozatlan, éretlen vagy simán csak pechjére borzasztóan gyenge karakter, az elejétől kezdve vinnyogott. Azt hitte, az aranyérmet ingyen adják, és útközben nem lesz néhány nagy esés. Most összetörve piheg a szomszédban, én meg imádkozok érte hetek óta, hogy felálljon, és ne adja fel. Mert ha ezt most megteszi, erre az életre szó szerint „b.szhatja”, ilyen intenzív, kitartó társa nem lesz többet, az biztos. Nem is hiába fél tőlem.
Én száguldok tovább, ha kell akkor egy ideig a láthatatlan táncpartneremmel. És zokogok miatta egész nap. De a fénébe is,. gyáva, gyenge népnek nincs hazája a szerelemben, és én ebbe az országba, szerelemre születtem.
Meg is dolgozok érte, a többiek meg elégedjenek meg jövő-menő érzelmekkel, meg egy újabb halállal a végén, ami ellen tiltakozom szintúgy, mert én innen már csak felébredni szeretnék a szerelemben, ami csak kívülről néz ki úgy, mintha meghalnék.
Erre gyakorolok egy életen át, mert a végső kiszabadulás gyönyörűségét sem adják ingyen.