(Fridának emlékül A fájdalom tizenhat színe)
Ma olyan mérhetetlen fájdalommal ébredtem, mint már régóta nem. És pontosan tudtam, ez nem feltétlen a sajátom gyötrelmem, hanem épp úszik át a világ rajtam. Hirtelen sűrűsödött össze köröttem a korrumpálódott lelkek jelenléte, és fel kellett fogjam, hiába próbálok szép szóval, szeretettel, odaadással, megértéssel lenni egyes emberekkel, ha azok fényévekre laknak a szívüktől, esélyünk sem lesz szót érteni.
Ráadásul úgy tűnt, nekem jobban fáj az ő önmaguk ellen elkövetett gyalázatuk, mint ez nekik, mert ők páncélok mögött lakva nem is érzik, mit tesznek magukkal.
Sok minden miatt szenvedünk, de a legtöbbet mégis a párkapcsolatainkkal traumatizáljuk magunkat. Egyáltalán már azzal a ténnyel, hogy egy testbe és személyiségbe zárt lénynek képzeljük magunkat, akik ráadásul bedőltek egy a hatalom által fölénk írt kapcsolati szabályrendszernek, aminek következményeként bánatosan, párokra szabdalva menetelünk a vég felé. Néhány friss párocska még nagyban hujákol, ugrándozik, de előbb vagy utóbb mind elszürkül, vagy elválik, vagy széjjel hazudja az életét.
Jómagam nem és nem és nem láttam igazán boldog, kizárólagosságban élő párokat húsz, harminc év után. Persze hallok róluk legendákat, de valószínű az ő boldogságuk nem felel meg a nekem e fogalmomról alkotott képnek.
Túl sok időt kaptunk egymásra, és azt útközben elfelejtették elmondani nekünk, hogy míg bőven kitarthat egy kapcsolat negyven, ötven évig is, addig a szexusnak sokkal rövidebb a lejárati ideje, és erre megoldást kellene keresni.
Tapasztalatom, hogy a párok nagyon nagy százaléka a házasságba zárt, az elhazudott szexus miatt bontja fel azt a szövetségét, amit isten előtt kötött, s ahol eleve saját természete ellen esküszik.
És azt látom, e téma mentén hazudja széjjel magát világ. Háromgyerekes anyuka csalja férjét, és inkább üldözi el az új szeretőt, akin ezzel mérhetetlen sebesüléseket okoz, és képes visszarendeződni papa mellé. Vágyakozó, zárt rendszerű kapcsolatokban sínylődő férfiak írnak nekem, és amikor megnyitom magam előttük, és érzelmeik felvállalását kérem tőlük, a világ másik végére menekülnek.