Több zsáknyi lilahagymát hámozok, a kedvenc színemben is gyönyörködhetek, míg dolgozok.
A lilahagyma nem csípi annyira a szemem, így a könnyeim sem takarják el előlem a hagyma közepét.
Noha lassan már mozgatni sem tudtam a kezeim, mégis minden egyes új hagyma előtt megtáltosodtam, hogy hátha sikerül elcsípnem valamit abból, hogy mi történik akkor, ha az utolsó héjnak is nyoma vész.
Mert eddig itt volt valami, aztán eltűnt, és eltűnésében jelent meg mégis igazán. Néztem, néztem magam előtt az üresnek tűnő deszkát, és onnan már feltartóztathatatlanok voltak a könnyeim.
Már sajnos majdnem üresek a zsákjaim, elfogyott a feladatom, úgyhogy ezt a maradék pár hagymát most már a lehető legnagyobb figyelemmel szeretném megtisztítani, a világ létezésének egyetlen halvány gondolata is százszorosan megzavar itt engemet.
