Nyomatékosítom, nem szeretek szenvedni, sőt gyűlölöm a fájdalmat, és szeretnék mindent megtenni, hogy megússzam azt, de ezen az úton – ami a valótlanból a valós felé vezet, és ahol az út szó csak egy szimbólum, mert még ösvény sincs, és ahol az összes híd is beszakadt – nem lehet elkerülni a fájdalmat, a szenvedést.
A személyes én leleplezéséről van ugyanis szó, az utolsó magánjellegű érzelem, gondolat demisztifikációjáról. A név, a cím, a nem letörléséről a tábláról, hogy magunk után csak a “feketeség” maradjon. És ezzel a munkával csak a balga vár halálig, mert aki éber, és egy picit is felvilágosult, az tudja, a halál sem a végállomás, csak egy időre kifeszített, kimerevített, tehetetlen “időszak”, ahol abban a tudati állapotban leledzünk, ahova az életben eljutottunk.
Igen, úgy halunk meg, ahogy éltünk, és a “mennyországot vagy a poklot” már az életben rajzoljuk fel. Éppen ezért meglehetősen veszélyes ügy várni arra, hogy majd a halál megold vagy eltöröl valamit, éppen csak kihangosít.
Az élet célja, és ezt tudja, minden haladó szellem, nem lehet kevesebb, mint a születés és halál körforgásából való kiszabadulás, azt pedig nem adják ingyen, és évmilliók leleplezése igenis rettentő küzdelem, még akkor is, ha a világmindenség legegyszerűbb tényét kell felismerni. De épp az egyszerűséggel van a baj, a lelepleződésre, a leegyszerűsödésre való képtelenséggel.
Régen a komoly tanítványok kemény, hideg köveken ültek, sanyargatták magukat, míg a tanítást hallgatták, tartja a legenda. Összeszorított foggal, és ökölbe feszített tenyérrel remélték, hogy kibírják a csapást, amivel a Mester rájuk üt, akár csak jelképesen is, hogy leverje róluk a sok vakolatot, vagy hogy éppen elevenen megnyúzza őket, így szabadítva meg őket valótlanságuktól. És mert ők is a valótlant hitték valódinak, ezért rendkívül fájdalomként éltek meg egy-egy ilyen, leleplező találkozást.
Ma meg engem kerül el a világ és a “szeret szenvedni” bugyuta mondattal címkéz, amikor egyszerűen csak komolyan gondolom a tanítást. Fel nem tudom fogni, halandó énünktől a halhatatlan felé, hogy lehet énekszóval, füstölővel, mosolyogva, meditációkkal, békében leledzni, hogy lehet hátradőlni, és becsapni magunkat pihenőhelyekkel? Miért kéne jól éreznem magam abban a folyamatban, ami a világmindenségek legnehezebbike?
Nem, nem szeretek szenvedni, csak nincs több időm önmagam becsapására, és a felébredés arra, hogy az utolsó gondolatomat is loptam, sejtemet is örököltem, hogy semmi sem az enyém, és egy evolúciós zsákutcában az egész emberiség mocskát húzom én is egy személyben magam után, elviselhetetlen tények, és nem tudok ezekkel egyetlen pillanatot sem “békében” ellenni, ebből a tényből fel kell ébredni.
A mai spiritualitásnak, non-duálisnak nevezett zsibvásár bűzös pénzcsinálda csupán, és a hányinger fog el mégis mennyien bedőlnek ennek. Döbbenve nézem, hanyadik ismerősöm szerez gyorstalpalón diplomát, és segítő szakemberként címkézi fel magát, és árul talmi gyógyulást és boldogulást. Nem, nem fogunk meggyógyulni, maximum lelepleződni, és ott mindenki vinnyogni fog, kórusban.
A szatszang, az együttlét az Önvalóval pedig ingyenes, és ahol egyetlen centet is elkérnek érte, az már nem szatszang régóta. A pénzzel sincs baj, mert a boltban is fizetek, csak ne hívjuk akkor az ilyen találkozásokat többé szatszangnak.
Éppen pár napra Hollandiában vagyok, persze, hogy szuper jó kiszabadulni, és magamat is becsapni egy kicsit a jóléti hollandsággal és renddel. De mégis azt gondolom, rettentő szerencsém van, hogy magyar vagyok, mert magyarnak lenni ma pont olyan, mint annak idején hideg kövön ülve, magamat sanyargatva hallgatni a Mestert, és halál komolyan gondolni, hogy ennek az átverésnek ezzel az élettel lesz a vége