tegnap séta alatt bevillant Niki de Saint Phalle, ma vettem észre, hogy születésnapja volt, kilencvennégy éves lenne. Ő is egyike azon nagy szerelmeimnek, akihez gyakran járulok oltalomért. Úgy hiszem, a halottaink, mint láthatatlan takaró borítják be a tájat, végtelenek, elmúlhatatlanok, és csak attól függ, tudok-e velük találkozni, milyen távol vagy közel vagyok épp magamhoz.
Nikivel kapcsolatban érzett szerelmem pontosan körülírja, mit is definiálok e szóval. Őt, aki halandó formán keresztül fedi fel magát, őt, aki mégsem érinti a testet, de azon keresztül érzékelhető.
Nemek előtti szerelem ez, melyet ha már nem bírunk el, szexussal csillapíthatunk, de nem muszáj.
Niki egészen az eleje óta velem van, 1993-ban találkoztam a szobraival Párizsban. Szerelem volt első látásra, igen. Akkor még nem tudtam semmit, nem ismertem őt, de azóta volt erre időm bőven. És tudással támasztottam meg a szerelmem.
Egyszer volt hol nem volt, amikor az egyik pápa nagy boldogan simogatta a pénzeszsákokat a körmenet után, majd megjegyezte az egyik papnak, hogy bejött a terv, és milyen jól jövedelmez ez a Jézus-legenda. A kereszténynek magát nevező világi/ördögi hatalom isten nevében leuralta a nőt, és létrehozta a patriarchális társadalmat, melynek végóráit éljük.
Háború, pénz, monogámia, falak, mind-mind a férfiuralmú társadalom vadhajtásai, és a gyalázat az, hogy ennek mára a legtöbb nő is az áldozatává vált. Női testben férfi lelkek élnek, akik ugyanúgy falak közé zárnák a szerelmet, ugyanúgy kisajátítanák azt, mert tudják, ha a szerelem szabad lenne, az legyőzné a hatalmuk, mert a szerelmes embereket aligha lehetne terelgetni, mint birkákat.
Bizony nekem a férfi lelkű nők, a férjeiket megosztani képtelen, a patriarchátus uralma alatt sínylődő gyengébbik nem még jobban fáj, mint a férfi. Mert a férfi az csak férfi, a vér szava, a zsigerek ereje, de a nőknek, akik elárultak a nemüket nem tudok megbocsátani.
Mert ő nő szeret, a nő növöget, egyre nagyobb lesz, a nő a szív tere, a falnélküliség birodalma, aki még szabad szemmel látja istent és meg nem érti, amit lát. A nő a szerelem, a híd haza. És az a nő, aki ezt elfelejti, az az utolsó hidat kockáztatja.
Amikor a fiatal Niki puskát fogott, és piros festékkel megtöltött tárgyakat ragasztott a képeire, majd egyenként kilőtte őket, a lealjasodott patriarchátus ellen indított háborút. Nem finomkodott, ezen a ponton már lőni kellett. Széjjel trancsírozni a hazugságot, az árulást. Agyon lőtte apja emlékét, aki fiatalon incselkedett vele, s aki miatt végül idegösszeroppanása lett.
Niki a férfi által a palackba visszazárt nőt szabadította ki magából, amikor a művészet segítségével fellázadt. A képek véreztek, a képek sírtak, a művészet felébredt.
Niki itt van, és elérhető. Mint ahogy a keresztre feszítés óta a krisztusi energia is itt van, és szabadon hozzáférhető, már csak magunkat kell elkészíteni arra, hogy elérjük.
Isten az ártatlanságomat kéri.
Vajon merek-e fizetni magammal, hogy az egészet kapjam?