A minap, amikor keseregtem egyes, eddig barátaimnak hitt embereken, csak annyit mondtak a fiúkák odahaza: “mutter, csak felfelé nézz, a példaképeidet tarts szem előtt, és ne nézz vissza azokra, akik elhagytak. Tudd, hol tartasz az életben, ne szerénykedj, de ne légy nagyképű sem, és ahhoz képest válassz társakat és példaképeket.
A halálkapu pedig ebben az életkorban már nem számít, testben vagy anélkül, tényleg mindegy, mert a te érzékenységi fokodon, ugyanúgy hat élő és holt is.” Isten áldja a fiúkáimat.
Szükségem van az ideálokra, sőt, annál többre, ideálpárokra. Persze nem rózsaszín, holtomiglan-holtodiglan monogám párokra, akik a pincéről hiszik azt, hogy az az egész ház, azt úgysem bírnám sokáig, ezzel a magasfeszültséggel úgyis szétfeszítek minden világi keretet.
Niki de Saint Phalle és Jean Tinguely kettőséhez gyakorta, mint oázishoz eljárok. Először csak pár kortyot iszom belőlük, majd egészen a fejem búbjáig megmerítkezek bennük. Így kell ezt, imigyen képzeltek el minket, szabad és szerelmes, eredeti lényeket, akik egy feladatot kaptunk a hetedik napon: tehetségünkkel, tudásunkkal folytatni az isteni művet.
Nekem a csak testi, lelki, érzelmi szintű összekapcsoltság kevés, csak olyan társ lehet társ, aki az alkotásával lépcsőt épít maga fölé, kilátót. Niki és Jean noha eggyé váltak időszakokra testként és lélekként, de a valódi összeölelkezésük a műveikben jelent meg.
A test, sőt még a lélek is egy ponton akadály, erre minden komoly kereső rájön idővel, hisz mindkettő csak teremtmény, istenből felbukkanó aspektus, ami képtelen tartós összeolvadásra. A remény a közös alkotás, a művészet által a bennünk élő isteni közös gyereke. A teremtői mű folytatása, ez az egyetlen esélyünk párkapcsolatban, mert minden egyéb szál, ami összeköt, el tud szakadni.
Jean amúgy teljesen hasznavehetetlen, jórészt MÉH-telepre szánt vasaiból készült, szinte perpetum mobile-i Niki a nőiséget elhatalmasító, gyógyító szobrainak alapzatát adták. Niki Jean által jött mozgásba. És ez nem kisebb művelet volt, mint egy hegyet megmozdítani. Egy megkövült, évszázadok óta mozdulni nem tudó rendszerbe hozott lendületet ez a férfi.
Hisz Niki ősi termékenységszobrokra hasonlító, hatalmas, amorf asszonyai, illetve az 1966-ban Stockholmban felállított Hon nevet viselő vulvabejáratú munkája támadás volt az évszázadokon át fennálló patriarchális rémuralom ellen. Niki az egyike az első, nagy hangú, női forradalmároknak a művészetben, aki először agresszióval támadt az évszázados agresszióra, és légpuskával lőtte széjjel a férfit ábrázoló munkáit. De előtte vörös festéket rejtett el bennünk, hadd vérezzenek. Ezzel első szinten a kislányként őt bántalmazó apján akart bosszút állni.
Ám túl sok volt ez, ahhoz, hogy lehiggadjon, és elhiggye, nem minden férfi van veszve és akarja bántalmazni, és meggyógyulva végre a fő műveire tudjon koncentrálni, melyek alapja nem az agresszió volt, Jean-re volt szüksége.
Kizárólagosan csak együtt tudták megalkotni az isteni irányába hatoló művet, Jean egyedül csak vaskonstrukció volt, Niki pedig mozdíthatatlan sűrű, díszes anyag. Jeanre volt szükség, hogy megmozgassa a Niki komplexumot, hogy a mű ” isten felé el is tudjon indulni”..
Évtizedekig tartó, közös alkotásuk egyik fő benzíne pedig a szerelem volt, amit soha, soha nem zárták be kizárólagos kapcsolódásokba, amit úgy hiszek, művészként lehetetlen is. És nyitott szívük halálukig új és friss szerelmi energiával táplálta a kapcsolatuk és a művészetük.
Elég, csak rájuk gondolnom, és megpihen az én lelkem.