Azon a tavaszon rendkívül sokat esett, még júniusra sem érkezett meg igazán a nyár. A folyók végre szabadon áradhattak és szerelmesen ölelhették a partokat, akik már alig bírtak magukkal a tavalyi szárazság után.
A víz összevissza csókolta a virágokat és a földből kilógó gyökereket. És noha az eső már rég elállt, de a víz csak áradt tovább. A folyó már a combomig ért, és az előrejelzések azt jósolták, reggelre a nyakamat is el fogja lepni a víz.
Riadót fújtam, kétségbeesetten szólongattam a köröttem élőket, de senki sem figyelt rám, ki is gúnyoltak, hogy csak képzelődöm. Rajtam kívül senki nem látta az emelkedő vizet, így teljesen egyedül álltam neki, hogy megépítsem a bárkámat.
Hajnalban, mikor még mindenki aludt, szálltam fel rá, az állatok már odabent vártak. Mennyire jó lett volna legalább egyetlen embert magammal hozni, de amikor láttam, a cica, a tehén, a csacsi és a süni is társ nélkül érkezett, megnyugodtam.
Hetekig hánykolódtunk a vízen, a szemem láttára tűnt el az addig ismert világ, egy ideig még láttam a kapálózó testeket, de annyira tele voltunk, hogy senkit sem tudtam magammal vinni, na mert akkor már jöttek volna mind velem. Feldolgozhatatlan a veszteségem.
Aztán a bárka magától akadt fenn az első száraz földfolton, megérkeztünk, még a galambot sem kellett elrepítenem, hogy megtudjam, van-e még élet itt valahol. Végig a vállalom ült, őt simogattam az út alatt, és neki sírtam el a bánatom.
Most itt fekszem a föld legmagasabb hegycsúcsán, elmondhatatlanul kimerült vagyok, szerintem három élet kell, hogy kipihenjem ezt az egyet, de most végre a valóságba álmodom át magam