Az egyik kedves, ám veszélyes “ezoterikus-spirituális” képzetem az, hogy utoljára egy elképzelt egyiptomi létben voltam abban a szellemi magaslatban, amiben egyáltalán létezni érdemes, és amiért egyáltalán emberi testet szabadna felvenni. Emlékeim szerint megszegve a legfontosabb törvényt, hogy érinthetetlenként énségükbe ragadt emberi lények közé keveredtem, ami évezredekre egy alacsonyabb, az állati létminőségből ismét magát felküzdeni kénytelen sorsba zárt. Az elmúlt végtelen hosszú testet öltési láncok után most vagyok először az akkori szellemi megvalósítottság közelében, csodálatos lehetőség hát ez az élet, és tanulva ebből az évezredes kínlódásból, most már tényleg meggondolom, kivel és miért szövetkezem. Természetesen tudok róla, mindez egy szépen megkreált mese csupán, ám az is tény számomra, amíg egyetlen százaléknyi valódiságot is tulajdonítok annak az énnek, aki mindezt leírja, addig szükségem van ezen mesékre.
Hatalmas szerencsém – köszönhetően a csodálatos régészeti kutatásoknak – hogy még ma is, ebben a végsőig lebutult, lealjasodott emberi korban is léteznek tárgyak egy egyszer volt, az aranykorhoz talán a leginkább hasonlító időből, így a dicsőséges Egyiptomból is. Így, amikor csak tehetem, meglátogatom az efféle kiállításokat, és hosszan egykori szellemi magaslatom tárgyai között pihenek. Mélységesen borzongás jár át a kőkripták mellett ülni, és emlékezni arra a szörnyűséges pillanatra, amikor – mert bűnöztem- rám zárult a koporsó..Akkor még nem tudtam, mindez vajon az örökkévalóságig így marad, vagy kapok majd még egy lehetőséget egyiptomi minőségem megvalósítására.
A budapesti, egyiptomi tárlatot kívülről ismerem, minden alkalommal, ha a Szépművészetibe megyek, az ott bemutatott műtárgyakat is újra megnézem, de a berlini, egyiptomi tárlaton eddig még nem jártam. És láss és láss és láss csodát. Az már csak hab volt a tortán, hogy a jegyeladó szembesülve azzal, hogy véletlen az antik tárlatra vettem jegyet, egy másik múzeumba, ingyen engedett be Nofretitihez.
Ámulat, és hódolat, és mélységes öröm, hogy emberi testben, a huszonegyedik században, a vaskor legmélyén is a Mester lábai elé járulhatunk. Hogy léteznek alkotások, méltó helyen és módon kiállítva, melyek őrzik a Végső és Egyetlen Úr/Úrnő erőterét. Hogy ha eléggé felkészültünk és megtisztítottuk magunkat énségünk mocskától, akkor magának a Semminek a szemébe nézhetünk, és ebbe nem kell belehalnunk. És átvehetjük a német főváros Neues Museumának a második emeletén a 210-es teremben a legszebb, legigazabb tanítást.
És ez lenne a Művészet célja, hogy egyes műtárgyakba zárja évszázadokra, évezredekre isten dicsőségét, és amikor tényleg nagy a vész – és most az van – akkor annak színe elé járulhatunk, és kinyújthatjuk felé a kezünk.
Én megtettem. Életem szerencséje.
