A mai világ egyik legnehezebben leleplezhető csalói a spirituális arrogánsak, akik pár évnyi – látszólag lelkes – időtöltés után a szellemi tanító mellett, annak mondatait minden benső erőt nélkülözve, papagájként utánozva, énük felpuffasztására használják.
A sorsom egy ideje a legabszurdabb szereplőket küldi elém, hogy őket, mint vásznat használjak, melyeken önnön valóságom, a szemmel nem látható fényem felfoghatom. Mert nekem – a valóság realizálásának e fokán, ahol tartok – még tárgyakra, e jelenségvilágra van szükségem, mert még csak rajtuk keresztül látom a fényt.
A fényem, ami közelebb van hozzám, mint a retinám.
A legválogatottabb férfitípusokba vagyok képes beleszeretni, és egyszerre többe is. A szerelem számomra azt jelenti, hogy a másik alakján keresztül felragyog az ismeretlen. Köröttem eltűnik tér és idő, és pillanatokra “hazaérek”. Ide, ahonnan valójában soha nem mozdultam el, de ahonnan mégis úgy tűnik, évmilliók óta bolyongok galaxisokon át.
Szerelemszemeim vannak, és képes vagyok a pillantásommal leégetni a másikról a valótlanságot, és abba, ami marad, halálosan beleszeretni. Ez a gyakorlás maradt számomra mostanra, minden utak és megtestesülések végére.
Ám a kiválasztottak, a gyakorlásom tárgyai is csak emberek, a maguk gyarlóságaival, hazugságaival, takargatásaival. És így ötven körül már javarészt meglett, érett férfiak. Ingóságokkal, feleséggel, unalommal, ismétlésekkel. Rettentő, rendkívüli korképet kapok a férfiről, így, hogy önmagam semmilyen ponton sem védve, kitárom a szívem, és megvallom a szerelmem. Viszonzásra aligha érdemes várnom, mert miért is várnék el egy embertől isteni minőségű lángolást és szerelmet. Ám én ennél nem vagyok hajlandó alább adni.
A legutolsó – góliátként a többi fölé emelkedő – férfi ráadásul “művész” volt. Jaj, isten mentsen attól a fajta alkotótól, aki halál komolyan veszi a művét, és általa önmagát. Aki célként és nem eszközként tekint alkotásaira, és isten mentsen azoktól, akik befutottak. Lehet, savanyú a szőlő, de a siker szinte biztosan égig érő, dölyfös, művészi és jelen esetben spirituális ént fúj köré, akkorát, hogy vele egy szobába be sem lehet férni.
Ő a férfi, aki megtanulta a szellemi útmutatás minden csínját-bínját, és úgy adja vissza azokat, mintha az övéi lennének, pedig semmi köze hozzájuk, csak egy ugyanolyan szerep ez, mint az, hogy művész.
Mindezek ellenére beleszerettem, mert csak, mert így rendeltetett, mert talán én akartam így, nem tudom. Beleszerettem akkor amikor már volt egy másik férfi is a szívemben, és életemben először átéltem azt, milyen egyszerre két férfi iránt szenvedélyes vágyat érezni. Hát isten lássa lelkem gyönyörű! Még, még, még, és lehet utánam csinálni, bátor nőtársaim!
Azt hiszem, sosem léteztem még efféle egyensúlyban, ez hiányzott. Ez az egyszerre két irányba izzó vágyódás, ahol végre nem billegek. És most már tudom, hogy képes vagyok rá, sőt csak erre vagyok képes, és az is bizonyos lett számomra, nem kell megállni a kettőnél. A cél a világ összes jelenségébe ekképpen szerelmesnek lenni, és a szerelemszemeimmel meglátni a mögöttük lévő halhatatlant.
A férfi részéről a szerelemnek – ami persze nem volt hasonló mélységű, mint az enyém, mert így alapból aligha lángolnak férfiak – akkor lett vége, amikor a poliamoria szabályrendszere szerint kértem, avassa be a feleségét is abba, mi történik vele, általam. Bízzon a szívben, mely hozzám vezette.
Természetesen hiába az égig érő művészeti gondolatiság, a mű tisztaságába vetett hit, a tanító melletti évtizedek óta tartó hajbókolás, az illető férfi ezt a szintet csak nem tudta meglépni. S gyorsan, még mielőtt teljesen lelepleződött volna odahaza, hogy hazugul él, és emiatt valótlanságot épít a műveibe, ghostingláson kaptam, ahogy kell.
Elszaladt, de benne lévő halhatatlan itt maradt velem, a személyes, sunyi rész meg lefutott a játéktérről, mert még azt hiszi megúszhatja. Én nem hiszem.
Ám, hogy ki ne essen a szerepéből, itthagyott nekem pár spirituális tanácsot. Mint például, hogy ne vesztegessem az időt, és ha nem tudok vele e formában mit kezdeni, felejtsem el, mint egy tűnő gondolatot. Hát bravó, de igazán, tényleg érdemes volt huszonöt évet csókolgatni a guru lábát, és még mindig keverni a szatszang tanítását az élettel.
Először is azt, akit megszeretek, és benne megszerettem a végtelen önvalót, őt, őt a mindenek felettit, nem tudom elfelejteni, mint egy tűnő gondolat, és mert az az ő alakján fedte fel magát, a férfi is itt marad most már velem a végéig, mert nekem a Valóságot feltáró férfi is számít, még akkor is, ha lop és csal és hazudik.
Azzal viszont egyetértek, hogy nagyjából itt mind az időnket vesztegetjük. Ám ez alól vannak kivételes perceink, és amikor én rá gondoltam, és általa a “végítéletre”, amibe szerelmes vagyok, azok ilyen pillanatok voltak.
Méghozzá azért, mert szerettem, és végre tudtam, a leghasznosabban töltöm az időmet.
A szerelemmel a végtelen iránt, mely egy halandón keresztül fedi fel magát.
(Márton tünde fotói)