Úgy alakult, hogy idén már februárban kezdődött a nyaram, pont nekem, aki a legjobban a nyár elől, a reggeltől estig tartó fénytől menekülök. A tavaszi hónapok júniusi napforduló felé tartó sietségétől év eleje óta rettegek. Hisz kifordul ilyentájt magából a világ, a felszín ünnepe ez, a halál elől szaladó élet júniusban még el is hiszi, hogy győzhet. Július közepe táján kezdek megnyugodni és csendben egészen adventig ünnepelek. Legszívesebben háromszorosára hosszabbítanám a novembert, a hónapjaim dobogósát, de nem lehet. Így rendkívüli volt az örömöm az idei Medárd utáni esőzésekkor, amikor végre nem száz ágra sütött a nap, s délidőben is sötétlő, árnyas odúk bukkantak fel a tájon, ahova betérhettem, s melyek megvédtek.
Végre napok óta esett, mindennap vihar tombolt, mely, mint vásznat, gyakran szelte ketté a tájat. Patakok lettek folyókká, melyek szenvedélyesen ölelték a partokat, ám e június közepi borúban mégis annyi fény volt jelen, hogy az arannyá festette az esőcseppeket.
Nádtermészetem egyszerre gyötrődött és ünnepelt. Minden egyes kis széllökés hatására meginogtam, a szélcsendbe hiába kapaszkodtam, csak a mozgás, a változás volt az, ami állandó maradt. S csak reméltem, hogy szilárd gyökerem megtart és még a legnagyobb vihar után is visszaegyenesedek.
Miközben titkon még mindig támaszra vágytam a világtól, pedig be kellett volna már lássam, mit is kezdjek a még magát is becsapó, állandóságot színlelő fákkal, melyekhez gyakran kötöttem magam, hisz a vihar elmúltával összetörve hevertek előttem az úton. Rossz irányba vágyakoztam, ráadásul egyszerre két szeretőt akartam, hisz a nádnak a legkisebb szélben is jobbról is és balról is támaszra van szüksége, ahhoz, hogy egyenes maradjon.
A támaszok a Medárd utáni viharok elcsendesülésével érkeztek, csupán pillanatokra törték szét hét színné teljességük, hisz enélkül fel sem ismertem volna őket. Az egyik jobbról jött és jobbról ölelt, a másikuk pedig bal oldalról. Éppen csak felsejlett formájuk, hogy folytonos jelenlétükre emlékeztessenek.
Ebből a támaszból merek most óriásit tervezni, olyat rajzot készítek, mely nem fér el az életbe, éjszakánként a sötétkék eget használom rajzlapomnak, hogy a tökéletes ölelés vázlatán dolgozhassak.
Azon az ölelésen, mely megvalósíthatatlan az életben, a mozdulaton, az oltalmon, mely míg élek, a tervek szintjén marad. De létrejöttéhez elengedhetetlenek a vázlataim, az életem.