Amikor nyolc évvel ezelőtt a mai napon meghalt Anyám, a távozása utáni napokban hatalmas erővel”megnyílt felettem az ég”. Azóta is mondom mindenkinek, hogy mikor elveszti egy szerettét, erre az első időszakra különösen figyeljen.
Elsősorban maga miatt, és nem azért, mert a halott fog majd üzenni, hanem önnön szívünk közepe. “Anyu”a halála utáni napokban rögvest “megmondta”, hogy eszembe se jusson visszahívni őt, és a jelenségek között keresni, hanem épp ellenkezőleg, én menjek el hozzá. Akkor fogadtam neki szót először, és azóta úton vagyok felé, Felé..
Volt egy tervünk a betegsége alatt, hogy ha meggyógyul, eljövünk együtt az Arunácsala hegyhez. Ha felmenőim közül bárkinek is bármiféle sejtése volt azzal kapcsolatban, mit is keresek egy dél-indiai hegynél, az az Anyám volt, de a megvalósítás nem fér bele az életébe, ám úgy voltam vele, ha nem testben, hát anélkül egyszer el kell jussunk ide.
Köztudott, hogy a hegy szentjének, Ramana Maharshinak mily szépséges kapcsolata volt az anyjával.
(e videóben erről bővebben: https://www.youtube.com/watch?v=VWYXkhdEOtE)
Az 1864-ben született Azhagammal élete utolsó szakaszában fia tanítványa lett, és mondjon nekem bárkit bármit, a karácsony körül született és a húsvét idején meghalt Ramana bámulatos módon keltette életre a jézusi történetet, aminek egyik hasonlósága az anyjával való szövetsége. Ennek bőven utána lehet olvasni. Ám számomra jó ideje nem kétség, a huszadik század indiai szentje a második eljövetel.
Szóval úgy alakult, hogy anyám halálának nyolcadik évfordulójára elhoztam őt az Arunácsalához. Vagyis dehogy, micsoda nagyképűség, hogyan hiheti a halandó, hogy tehet bármit is néhai szerettéért. Ellenkezőleg, Anyám hozott el a hegyhez újra, hogy végre nyomatékosítsa kérését, hogy ő bizony nem fog megjelenni, nekem kell eljönni hozzá, de most egy kicsit besegített. Vett nekem egy “repülőjegyet”.
Tegnap, nyolc évvel azután, hogy elbúcsúztunk a kórházban, felmentem az Arunácsala-hegy Anya-barlangjához, ott ahol Ramana egyik kezét anyja szívére, a másikat a homlokára téve átsegítette őt a legveszélyesebb átjárón élet és halál között. Vele volt, teljes lényével rá összpontosított, hogy testelhagyásának pillanata ne csak egy sima halál legyen, ami egy újabb születést hoz magával következményként, hanem a születések és távozások körforgásából való végső kiszállás.
Leülve a barlangban, a soha meg nem születő és meg nem haló hatalmas Anya várt rám, aki abban a pillanatban, hogy beléptem a kis helységbe elvette az eszemet. Csak az ottlétem első pár percét tudom visszaadni, ahogy a negyven fokban fél óra hegymenet után, teljes módosulásban megtapasztaltam azt az anyaméhet, mely nem szűnik meg létezni, miután megszületünk. Csak az érzékszerveink tompulnak el, hogy felfogjuk jelenlétét. Ám valami különös kegyként, vagy mert szót fogadtam Anyunak, és megígértem, hogy elindulok felé addig, és megy, míg tudok, aztán megadom magam, megkaptam a találkozás élményét ajándékként.
Itt a síkságon persze lehetetlen leírni egy az elmét meghaladó tapasztalatot, mert egyáltalán a szókészletünk nem megfelelő erre. Sőt idelent még arra sincs garancia, hogy noha enyém a bizonyosság afelől, hogy az örök Anya szüntelen óvó méhe – ahol önnön szívemben megpihenve lebegek – létezik, sőt az a valóság, és minden, ami azon kívül van, azt álmodjuk csupán, ne essek az alföldre érve ismét a teljes kétségbeesésbe.
De emberként kár is lenne eljátszani a megvilágosodottat. Itt lent minden megy ugyanúgy tovább, ugyanúgy szorongok, ugyanúgy félek, csak azt hiszem, a szerelemre való képességem hatalmasodik el bennem napról napra, és, ha ez így megy tovább, talán egyszer kiszorít engem, és a helyemen csak ő marad.
