az izraeli rendező csodálatosan bátor és leleplező dokumentumfilmje szülei házasságáról az idei BIDF-en. (még szombaton, 1-én, 4-kor vetítik)
Ha kétségeid lennének azzal kapcsolatban, mit jelent a 21. században a monogámia fogalma, ajánlom Ohad Milstein, izraeli rendező a szülei házasságáról készített dokumentumfilmjét az idei BIDF-en. Roppant fájdalmas, ugyanakkor teljességgel kijózanító képet kapunk a társadalmunk felett regnáló, az emberi fajt börtönbe záró rendszerről, mely törvényesítette a megcsalást, a hazudozást, az árulást, és a nem-kommunikációt.
A patriarchátus vadhajtása ez a mára teljességgel fenntarthatatlan rendszer. Tudom, tudom, léteznek kivételek – mint ahogy Afrikában is vannak nagyvárosok – bár én még nem láttam ilyet, mert a nyílt párbeszéd, a teljes transzparencia szétfeszíti e szigorú rendszer falait, mely a férfi eredeti, áradó természete ellen tör, és vagy lecsillapított házi kedvenceket gyárt, vagy pedig gyalázatos módon életre kelti legcsúfabb önvalónk, hogy hazudunk vagy elhallgatunk az előtt, akinek isten színe előtt állva kimondtuk, hogy igen.
Nem más ez a rendszer, mint egy férfiistent a trónra ültető, kilencedik parancsolattal felettünk uralkodó, eredetileg szépséges, szabad és szerelmes természetünk megcsúfolása, melyet aligha képes betartani az áradó, napszerű hím, (de a nő sem..), és mely okán frusztrációból, elfojtott vágyakból életre hívott sok-sok háborút.
Garantálom, ha a férfi egy életen át etikus és felnőtt keretek között tudná megélni isten teremtette természetét, és ha a nők összefognának és ünnepelnék azt a tényt, ha esetleg ketten ugyanabba a férfiba szerelmesek, akkor a világ a szerelemmel lenne elfoglalva egy életen át, és eszébe sem jutna háborúzni.
Tudom, tudom, minden ott kezdődött, amikor az első ember kerítést épített egy adott földterület köré, és azt mondta, enyém, amikor birtokos jelzők és szerkezetek kerültek a nyelvbe.
Ezt rogyjuk évszázadok, évezredek óta, melynek következményeként ötven év együttélés után sem tudjuk, kivel osztottuk meg az ágyunk, az életünk, mert valójában soha nem beszélgettünk egymás tényleges vágyairól.
Tudom, vannak kivételek, de én itt a nagy átlagról beszélek. Persze ma már van megoldás ebből, el lehet válni, divat lett kidobni a régit és miután elmúltak a mézes hetek, egy új történettel nagyjából elkövetni ugyanezt a gaztettet.
Mi az már, hogy az élet utolsó szakaszában derül ki, hogy mama megcsalt és hazudott, persze persze lehet úgy csinálni a hitvesi ágyon, már békésen feküdve idősen, mintha ez már nem számítana, de nehogy legyintsünk arra, hogy évtizedeken keresztül legalizáltuk azt, hogy nem mondunk igazat.
A fesztiválon személyesen is jelenlévő rendező szomorúan konstatálja szülei boldogtalanságát, kínosan szétbotoxolt anyja vásárlási mániáját, és egyre nagyobb pocakú apját, aki kétségbeesetten próbálkozik kapcsolódni az egyszer volt csoda szép nőhöz, és a helyzetről dokumentumfilmet forgat. Miközben saját házasságában megteszi azt, amit szülei elmulasztottak, és őszintén beszélgetni kezd a feleségével a vágyaikról, illetve arról miként tartsák életben a köztük lévő tüzet. Ennek következtében arra jutnak, hogy megnyitják a házasságukat, no mert az első őszinte beszélgetés annyira megrengette monogámiájuk falait, hogy nem tudnak annak keretei közé visszatérni.
Bátor, felnőtt pár, csodálatos fejlődési ívvel, ráadásul a kamerák előtt.
A filmnek nem célja sem monogámia, sem non-monogámia mellett állást foglalni, ami mellett viszont teljességgel kiáll, az az áttetsző, érett kommunikáció, ami meg az esetek 98%-ban – szerintem – felborítja e kizárólagos rendszert.