Akkor még nem tudtam, azzal, hogy ölel meg is ölhet, és amikor megöl, majd akkor ölel át igazán. Egymásnak feszültünk, nehéz volt eldöntenem, örömömben sírjak vagy félelmemben nevessek-e ezen.
Megőrjített már a hónapok óta a tájon szétbomló bizonytalanság, minden porcikámmal vártam a telet, mely végre végez az évvel. A novembert gyorsan át is kereszteltem decemberre és elsötétítettem délután négykor az eget. Hisz kudarcba fulladt a kezdetek óta tartó összes próbálkozásom, hogy két lábon eljuthatok itt bárhova is, folyton egymásba gabalyodott a bal és a jobb, és csak mutogattak egymásra. Untam a kettőt, a nőt és a férfit, a meleget és a hideget, az ellentétpárokkal kitapétázott életem.
Időtlent próbáltam időbe gyömöszölni, szeretetet életbe. Fáradt voltam és elcsüggedt, hisz a legjobb barátom sem értett már meg. Ő is a kettőről mesélt ott, ahol én az egyet sem láttam.
Ekkor fordultam meg, s álltam a fejem tetejére, gyakorolnom sem kellett, hisz kislányként hosszú perceket sétáltam a levegőben, miközben a fejem búbja tartott meg. Ebben a hajszálaimmal, mint gyökerekkel a földbe kapaszkodó mozdulatommal, végre azon a tájon tehettem kirándulást, mely nem volt idegen. Végre nem volt jelen a kettő, a nő nem vágyta a férfit, a nyár a telet.