Talán a nagy vágyódásom oka észak felé Kai miatt volt az Andersen meséből. Kislány korom óta mindig eszembe jutott, hogy miközben én Közép-Európa kellemes vidékein élek, ő – mióta elragadta a Hókirálynő – a fehér északon fagyoskodott.
Kainak sosem voltam elég, neki a Hókirálynő fagyos-ragyogó pompája kellett, valami több, észveszejtőbb, mint én.
Vagyis bocsánat, hogy is keveredek ide..
Kai hátat fordított Gerdájának, ródliját a Hókirálynő szánjához kötötte, és elindult vele északra. Ám a kislány nem hagyta annyiban, addig ment, míg igaz barátját meg nem találta.
A mese szerencsére boldog véggel zárul. Gerda hosszú vándorlás után eljut Kaig, aki már lilává fagyva játszadozik a jégkockákkal a Hókirálynő palotájában, és forró könnyeivel felolvasztja megfagyott szívét.
Az én mesém kicsit átíródott, a kép a kedvenc kávézómba invitál, akik ide járnak nem kávéért jönnek, nem is süteményért. Mind a csésze, mind pedig a kanna üres. Az itallapon egyetlen sor sincs.
Ha most találkoznék Kaijal már át sem ölelném, nem sírnék neki, hogy jöjjön vissza és válasszon engem, nem reménykednék semmiféle boldog végben, mert az életben nincs ilyen. Hanem meghívnám egy üres csészére ebbe a kávézóba.