Most, hogy a tanítóm útmutatását követve az elmúlt hetekben lehúztam magamról még pár réteg bőrt, ledobtam, amit még le tudok, olykor a tükörbe nézve csak megijedek..így ötven előtt az ember harminc és hetvenéves arcai között ugrándozik nap, mint nap. A fiatalság már nem takar el jótékony, bűbájos lepleivel, az öregség úgy igazán meg még nem érkezett meg, és a lélek sem tudja igazán hova szálljon, és milyen arcot vegyen fel..
És emiatt persze szánalmasan kapaszkodok azokba a tekinteteimbe, melyeket magamról őrzök.
Pedig az ötven az ötven, és nem új harminc
És ebben az érzelmileg túlfűtött, az én szakadékáig eljutott állapotban csak felteszem magamnak a kérdést, kiről is vegyek példát. Mert ha előrenézek, mint társadalmilag elfogadott idol kivasalt arcú, felpuffadt, a mimikájuktól megfosztott, de végül is “szép” nőket látok. Korosztályom egyre csak fiatalodik, némelyikük egy-egy hathatósabb beavatkozásnak köszönhetően jobban néz ki, mint tíz éve.
Miközben persze ahogy nem látok ráncot, a genyó nő csak kiszól belőlem, hát ő sincs jóban magával, a korral, az elmúlással, erőlködik hát szegény, aztán inkább magamat sajnálom le, hisz ha nem merek, tudok ennek az egésznek hátra arcot mutatni, én is így járok lassan.
Pedig az élet értelme, a csúcs az bizony a vége felé kéne, hogy felfedje magát, és egy valós célt követő életben annak látszani kellene az arcon is..(de nem és nem a helenmirreni módon, nekem ezek a csak félig vasalt, kicsicsázott sztárok is gyanúsak)
De jó lenne erősnek maradni, de jó lenne a szellemhez méltó módon megöregedni, nézem is hát Rippl-Rónai önfényben ragyogó öreganyját.
Talán szereztem ma magamnak egy példaképet.