Én sem itt az interneten járom múzeumba, az egyes alkotásokat sem itt nézem meg igazán. A művekkel, a festőkkel én is csak barátkozom, ismereteket szerzek róluk – erre való a világháló, felkészít a tényleges találkozásokra – vagy bővítem a meglévőket, hogy ha úgy hozza a jó szerencse, és valamelyik múzeumban összefutok velük, akkor meglegyen a kellő információm róluk, hogy élőben már csak élvezhessem őket. Már, akit van miért. Erre kell az előzetes információ, egy-egy interjú meghallgatása, életrajzi adatok, válaszok adott élethelyzetekre, melyek mind a kép hitelességét, őszinteségének bizonyítékai.
Mert bennem egy ideje alkotó és mű összeérnek, nem érdekelnek a hazug, őszintétlen alkotók művei, legyenek akármilyen tehetségesek is. Nem érdekel az olyan kép, mely mögött egy velejéig romlott ember áll, még akkor sem, ha a mű állítólag fénylik.
Ami amúgy képtelenség, csak megtanultunk bedőlni a talminak. Nem ragyoghat, hamis ember “fénylő műve”, az csak fénytörés, díszes káprázat lehet.
És az ellenkezője is igaz, sötét, nehéz képek mögött igenis állhat őszinte, küzdő és végső soron ragyogó lélek.
Ha nem tanulmányoztam volna Oskar Kokoschka életét, nem hallgattam volna, hogyan fejezi ki magát, minden bizonnyal elszaladtam volna egyből, ha meglátom élőben. Oskar mindent megtesz, hogy kívülről elbizonytalanítson, elég csak az Alma Mahlerrel megélt szerelmi történetét meghallgatni, ahol a jóisten sem tudja persze, kinek volt igaza. Állítólag Oskar rettentő féltékenységével, a megszállottságig fokozódó szerelmi őrületével menekülésre késztette Almát. De Oskar nem adta fel, utánaszaladt, egy babát gyártatott belőle, Almát a plüss-szerelmet. Ám rettentően csalódott az alkotásban, hisz a nő őszibarack simítású bőre helyett, a baba prémmel volt befedve. És jaj, jaj a lábai, hol voltak az izgató hajlatai, hol volt az a lejtő a melle és az öle között, melyen Oskar oly imádattal szánkózott?
Kokoschka zsenialitása, festészeti újításai, a szépség a vásznon való megcsúfítása, elméje, gondolatisága tényleg éppen csak nem súrolta az őrületet, amire rátett a világháborúban átélt borzalom.
Ám úgy hiszem, még épp megállt az őrület előtt, de nem “kispályázott”, ő tényleg a személyes én pereméig hatolt, és onnan két út nyílt előtte.
Vagy megáll és belátja, eddig ér a megismertető én birodalma. Idáig és nem tovább, ami ezután van azt csak imádni lehet és leborulni előtte.
Vagy nem elviselni tudni azt a tényt, hogy Alma, a végső szerelem felcsillanása az anyagban nem lehet az övé, abból ebben az életben mindig csak utánzatokat kapunk. Hogy Alma csak az Ujj, a végső, valóságos szerelem felé.
Nem tudom a választ így monitor előtt, ezt majd csak élőben, a képek mögött rejlő erő árulja el nekem. Nem tudom, hol és mikor látok egy Kokoschka-képet, de akkor majd elárulom, szerintem, hogy döntött.
Aki előbb találkozik vele személyesen és elég érzékeny, szóval nem csak anyagi határáig érzékeli a világot, mesélje el, míg odaérek..