Fel nem foghatom, csak imádom jelenlétét, a tényt, hogy belőle lettem, és egyszer majd hozzá térek meg. Ám míg élek, éppen csak apró felcsillanásokban találkozhatok vele. Rettentő ellentmondása, hogy túl közel van, így ezért nem látom, és én vagyok eggyé válásunk záloga. Ám folyóparton ülve, szinte kitapintható a jelenléte, hisz a vizek egymásba ömlő vágyakozása őrzi emlékét.

Az első márciusi fényes napok egyike, remegek a hidegtől és önt el elviselhetetlen forróság, nem tudom, takarózzak vagy vetkőzzek, széjjel rúgjam, ahogy mellettem ül vagy lágyan simogassam, de mert nem tudok egyszerre két irányba indulni, nyugalmat színlelve meg sem rezzenek.

 

Csak néhány kétségbeesett mozdulatot teszek mégis, amikor magam elé, majd a közöttünk megfeszülő tér felé nyújtom a kezem. Rá akarok valamire mutatni, amiről hirtelen én sem tudom pontosan, hogy mi lehet az. A szívemet szúrja éppen át a közepén, még ha világban állandó hiányként is fedi fel magát.

 

Közben hallom, ahogy a Visegrád odafent már eloldozódott az alapzatától és a szerelem irdatlan ereje, mint dobókockát gurítja le a várat a hegy oldalán. Udvariasan válaszolgatok, de nem tudom, mit mondok, mert a saját hangom sem hallom a vár alázuhanó hangzavara miatt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán mintha mindig is így lett volna, a Visegrád végre kedvese ölébe, a Dunába érkezett, és szinte teljesen egyben maradt, csak két tornya vált le róla, és azóta együtt úsznak mind a vízzel a torkolat felé.

Ott torony volt Fekete tenger, levegőt vesz a víz alatt. (részlet Víg Mihály dalszövegéből)