Születésnapot nem szoktam és nem is tervezem társaságban ünnepelni. Amúgy meg nagyon is. A facebookra minden “titkom” kiírom, de eszembe nem jutna a születésnapom, és nem a korom miatt, pedig azzal lassan valamit kéne kezdeni. De úgy hiszem, ez a nap csak az anyámra és rám tartozik. Na meg amúgy is, arról az ötven esztendeje történt forró napról leginkább az jut eszembe, hogy nem kéne annyira ujjongani körötte. Szegény baba, szegény két és fél kilós aprócska lány, aki csak végigkínlódta magát a szülőcsatornán. Persze ellenkezdett rendesen, egyáltalán nem volt kedvére a születés, így a köldökzsinórt jó alaposan magára tekerte, aztán ahogy csak kirángatták az életbe, a kórházi személyzeten kívül aligha várta senki idekint. Az anyját egyből egy hónapra a kórház másik részlegébe szállították, hogy túlélje azt a vagdalózást, sebesülést, amit ez a dönteni nem tudó kis lény okozott.
De értem magam, persze, hogy nem tudtam dönteni, hisz arról akkor még aligha hallottam, hogy a legjobb helyre érkeztem, az “utolsó állomáshoz” végre, “sokféle típusú megtestesülés” után. A végén, itt a Föld előtt azért én is beragadtam egy kicsit a “mennyek országába”, annak boldog, falak nélküli, soha el nem múló örömét én is eonokon át élvezgettem. Csak hát valami csoda folytán egyik nap arra ébredtem, hogy a mennyország bizony nem a történet vége, az még a körforgás része, és ezért kéne, nagyon kéne egy földi születés nekem is végre.
Még akkor is, ha rettentő történeteket hallottam róla. Nem hiába becézgetik úgy, hogy árnyékvilág, meg a siralom völgye, ahonnan sokan menekültek el onnan(innen) idő előtt. Az idő előtt pedig azt jelenti, a végső kiszabadulás előtt, mert nem bírták ki az ottani kiképzést.
anyám halálára. 2016, 85*85cm
Mára tudom, a földi születés óriási lehetőség, felfoghatatlan csoda, nem győzöm mindennap magam előtt tartani azt a tényt, hogy fajok milliói állnak sorba emberi testért, mert a Föld a végső távozás – ami nem más, mint a valótlan leleplezése – előtti utolsó megálló, mert csak – javarészt – emberi formában, egy érett személyt kiépítve, traumákat feldolgozva, etikusan, egyenesen derékkal élve, de csak itt lehet feltenni az egyetlen és lényegi kérdést. Hogy na jó, isten, angyal, mennyország, univerzumok, talán léteznek, de ki is vagyok én, aki mindezt elgondolja? És végre van egy kérdés, melyre a személyes én sosem kap feleletet. De egyet tehet vele, meghajol előtte, és addig-addig ölelgeti önmagát e kérdésért, mert megérdemli végre, hogy belefárad, mert már ez a kérdés annyival több és hatalmasabb, mint az összes elíziumi tér és mennyország..
Szóval a születésnapot nem ünneplem – noha nem is választhattam volna jobban, mint egy augusztusi kilencest – nagy hangosan, de ha majd kimegyek ebből a történetből végre, az is dátum lesz.
Na azt viszont piros betűvel fogom beleírni a naptáramba, én- persze nagy betűvel -, aki valójában soha meg sem születettem.