Nos lehet romantizálni ezt a filmet, szépelegni a lassú kameramozgáson, az elnyújtott jeleneteken, Ozu Wenders által is istenített minőségén, amit nem kétlek..de az van, hogy most már be kell valljam, engem ezzel a japános elfojtós, udvariaskodó, visszafogott, kedveskedő, jaj csak meg ne sértselek, miközben vulkánon ülök magatartással kínozni lehet.
Ezzel a nyomorult attitűddel, amit egykoron japánosként címkéztünk, de lassan az egész világra rá lehet húzni, és amiért a political correctness különösen sokat tett. Bassza meg, de jó, hogy magyarul még vannak szavaink arra, mennyire is felcsesz ez az egész.
“Isten lássa lelkem” többször megpróbáltam megérteni a japánságot, tényleg messzi távlatokat, szellemi mélységeket képzeltem bele e sliccen kinéző szemek mögött lakó lelkekbe, akik csak hunyorognak rám, de feladom. Elég ebből. Egy ideje tényleg minden nyomorúságát a világnak e szigetországra testálok, és nem túlzok. Tudom, ott is vannak kivételek, akinek szíve van. Persze az már elmenekült vagy a szigeten belül, ha megteheti szigeten él.
Egyszer és mindenkorra elég az ájtatos hajlongásból, a megjátszott udvariaskodásból, az óvatoskodásból, elég ebből a sok díszletből, nincs mögötte semmi, de semmi, de semmi. Maximum arrogancia és félelem.
És a fenébe is, bocs Ozu, egy ilyen ártatlanka, kedveske film az utolsó csepp, mely lényegében nem is tehet semmiről, mert igazán megpróbálta, a rendező csak hű volt magához. Sőt ő pont az említett kivétel kategória, aki igyekezett Japánon belül nem japánná lenni, de hát senki sem tud kibújni a bőréből, na mert ez a film a full Japán-esszencia.
E műben folytatja A tokiói történet hagyományát, és a hétköznapok, a kisember látszólag eseménytelen életének apró drámáit hangosítja ki. Egy huszonhét éves nő és apja dilemmáját arról, hogy maradjon-e a lány az apja mellett, vagy menjen-e férjhez. És akkor, jaj istenem, de tényleg, kapunk egy jó japános, konzervatív megoldást a házasságra. Majd megszokod, belejössz, az évek alatt elapadnak a könnyeid, mert belátod, semmi értelme sírni. Meg kell szoknod a börtönlétet, én is belejöttem, anyád is, nincs esélyes megmenekülni a – japán- társadalom által rád kényszerített mintából. Tűrj, szolgálj, törj meg, vesd el fiatal álmaid, aztán ha nem marad belőled semmi, boldog leszel.
Ez itt a japán modell, ami szép lassan eluralkodik a világon, az érzelmek nélküli, érdekek mentén köttetett kapcsolatok diadala ez.
Haszon, termelés, tisztes élet, kirakatlét = Japán. Hát gratulálok.
Aki tud, az már jó ideje csomagol, menti egyetlen értékét ebből a siralmas világból, ahol 1949 óta csak egyre jobban mindenki japán lett. Menti az egyetlen értékét, a szívét.
És akármilyen nyomorult, a felszínen letarolt, a vezetőink által lealjasított tájon is élünk Magyarországon, itt bizony még léteznek e japánság által érintetlen területek, itt bizony még néhol a felszínen lakik a szív. Itt, ezen a provinciális Kárpát-medencében még pár évtizedig él a remény, hogy létezik direkt kommunikáció, hogy a szív lehet az úr, és érdek nélkül szeretünk és szerelemből házasodunk. Aztán nekünk is végünk, mert a japán az úr.
De jó lesz egyszer már csak emlékként tekinteni arra, hogy volt egy emberi életem is. Japán sokat tett ezért.