hogy ez a “píszí” milyen mérhetetlen károkat okoz, nem is tudjuk felmérni. Mert szép lassan megtanította a világot semmit sem mondani, miközben a valódi érzéseket meg elrejtette egy belénk égetett vigyor mögé.
Mosolyogj, légy kedves, bájos, udvarias, ne emeld fel a hangot, ne káromkodj, meg ne sértsd a másikat faji, nemi hovatartozásában, ám legfőbbképp, fogadd el, amilyen.
Nehéz ez nekem, mert egyáltalán nem gondolom, hogy a hozzám érkező emberek “készek lennének”, és ne azért találkoznánk, hogy alakítsunk egymáson, hogy a másik szabói legyünk..Számtalan változást képtelenek vagyunk egyedül véghez vinni, és ehhez sokszor egy másik ember kell.
Semmi nem áll távolabb tőlem, mint a kimódolt viselkedés, ha felbosszantanak, ordítok, de ha kell, rúgok is. De persze engem is egyre inkább átnevel ez a világ, és néha már én is meggondolom, mielőtt tényleg azt mondom, amit kellene.
Viszont, ha nem törődöm az uralkodó áramlattal, szerintem lehet velem számolni, és meg lehet bízni abban, hogy tényleg azt is mondom, amit gondolok, talán ez nem kis ajándék ebben a világban.
A házasságomban megszoktam, hogy közvetlenül szólunk egymáshoz, és ha nem hallja a másik, hát felemeljük a hangunkat, és ha kell, a tettlegességtől sem riadunk el. Nem vagyunk porcelánbabák, vagy hát ami bennünk ennyi törékeny, hát törjön el. Talán ezért is tűrjük, bírjuk egymást ilyen sokáig, mert már mindent összetörtünk a másikon, ami nem igazi. Ja, voltak kemény csatáink, de minden csakis azért történt, hogy tényleg és igazán találkozzunk. Egyszerűen könnyebb és gyorsabb így.
A célunk mégis csak valamiféle tökélesedési vágy személyes szinten is, csak nem kéne koszosan, elnyűtten érkezni a végére..
Nem szépelegni, hanem szűrés nélkül kimondani, ez lenne a cél legfontosabb kapcsolatainkban, és tudni azt, amit a másikban meg tudunk nevezni, az nem a valósága, szóval éppen csak a rajtunk élősködő parazitákat gyilkoljuk.
Puncika, aki minden hazugságunkat felfalja, az enyémet is (2024, 85*85cm)
A nagy találkozások nagy változásokat szeretnének eszközölni a másikon, amik sokszor nagy fájdalommal is járnak. De hát olyan mérhetetlenül le vagyunk aljasodva össznépileg, hogy igazán hálásak lehetnénk, hogy valaki ránk szól, hogy hé, tetőtől talpig hazug a jelmezed, vedd már le, a vak is látja, mit csinálsz..
Rettentő nehéz nekem a házasságomból kimenni a világba, és más kapcsolatokban is körülnézni, és jövő-menő szépszerelmeim közelében átélni, milyen iszonyat “puhapöccsé” lettek egyes férfiak, és ha én hozom az otthon tanult egyenességem, egyből agresszív jelzővel illetnek.
Nem akarnak változni, felnőni, és mint valami óvodás kisfiú reszketnek a sarokban a fájdalomtól való félelmükben. Én meg nem vagyok finom, mert hiába erőlködöm magamra ragasztani a pc-mezt, folyton leválik rólam. De hát miként kellene reagálni arra, ha a másik csalja az élettársát, elárulja a legjobb barátját, és mindezt egy ezoterikus szósszal önti le. Mit ér ezen a helyen a szép szó, ide már buldózer kell. Az ártatlan én köré épített métervastag falrendszert nem lehet simogatva eltüntetni.
A legtöbbet azoknak köszönhetem, akik szerettek annyira, hogy igenis rám törték a falaimat, mert nekem is vannak. És, mit én kibírtam, miért nem bírják ki egyes “férfiak”?