Irtóra jólesik, amikor a képek kapcsán ilyen levelet kapok. Hogy van az, hogy pont látszik a festményeken, amit szeretnék?.
Hasonlítunk. Mindig hasonlítunk valamihez. Ha egy új dologgal találkozunk, akkor azt próbáljuk beilleszteni az addig ismert világunkba. Így vagyok Réka képeivel, hasonlítanom kell, mert olyan új. Mihez hasonlíthatnám? Először a kaleidoszkóp jut eszembe; ahogy belenézek, ezer színt és formát látok, holott talán csak a tükröződések miatt látszik olyan dúsnak. Minden hullámzik, talán csak amiatt, hogy mindent mozgásnak észlelek, ezer apró részlet elevenedik meg, és mozgásba lendül. De olyan is, akár egy japán fametszet. néhol egy-egy hullámban Hokusait vélem felfedezni, másutt Masanobu Okumura vagy Utagawa Kuniyoshi metszeteit.
Masanobu Okumura
Aztán nemigen találok olyasmit, amivel összefüggésbe hozhatnám, annyira egyedi.
Tudjuk, hogy semmi sem felejtődik el. A bőrünk is megőrzi egy egész élet során azokat az emlékeket, hatásokat, amelyek érték – még az is megőrződik a DNS-ben, amikor gyerekkorunkban először tapasztaljuk meg ujjunkkal, hogy a tűz forró. Még a kezünk is emlékezik. Megőrzünk minden képet, a valóság minden részletét, amit valaha láttunk, de ezek a képek idővel leszállnak a tudattalanunkba, amit felejtésnek nevezünk. De a felejtés nem törlést jelent, minden kép ott marad bennünk, csak olyan nehéz felszínre (tudatba) hozni őket, általában rendkívüli dolgoknak kell történniük. Somogyi Réka képei olyanok, mintha minden elemük a tudattalan mélyéről törne elő, s az egyes emlékcserepeket érzékeny lélekkel, intuitívan összerendezi, talán csak egy pillanat alatt.
Mutasd meg a bánatod, gyönyörű vagy a veszteségedben (85*85cm) részlet
Míg a korábbi képeken inkább csak motívumokat, egyes elemeket tudtam felfedezni, amelyeket csak olykor tudtam egymáshoz kapcsolni valamilyen gondolattal, érzéssel, s úgy olvastam a képeit, mint egy képregényt, nem a mai értelemben, hanem ahogy régen a szenvedéstörténetet ábrázolták, megmutatva az egyes stációkat. Talán csak én nem voltam mindig elég figyelmes, talán mégis történt valami változás, de tény, hogy a képek egyszer csak szerves kompozícióvá váltak, nyilvánvaló összefüggésbe hozta a részleteket, már egy egységet találok a mostani képekben. Ami mégis különlegessé teszi az újabb festményeket, hogy meghagyják az esélyét annak, hogy a szigorodó kompozíció ellenére továbbra is szabadon asszociáljak saját emlékeimre, érzéseimre, sőt szinte kényszerítenek rá nagy erővel, hogy én is hozzam vissza a tudatomba azokat a képeket, amiket valaha láttam, de már elfeledtem. Ritkán vált ki a festészet ilyen érzést belőlem.
Varázshegy (Thomas Mann emlékére) (85x85cm)
Két dolgot keresek minden emberben – bár lehet, hogy a kettő ugyanaz: a tökéletlenséget, illetve a gyereket. (A tökéletlenséget – abban az értelemben, hogy nem próbálunk úgy tenni, mintha elértük volna az isteni magasságot, hanem vállaljuk esendő emberi mivoltunkat.) Ha egy mozdulatban, egy apró jelben, egy fejtartásban meglátom valakiben legalább az egyiket, akkor az ember érdekelni kezd. Somogyi Rékában felfedezhetjük az egykori gyermeket, a kislányt, akit nem nyomott el, nem irtott ki magából, de láthatjuk a felnőttet is, a nagyon komolyan gondolkodót. E kettő ellentmondása teszi igazán izgalmassá az ő világát.
Az ablakhoz ment és az az érzés fogta el, hogy utolszor csukta be (85x85cm)
S ha ebbe az egyedi szín- és érzésvilágba bele merünk nézni, láthatjuk önmagunkat is, s ha hagyjuk, akkor érezhetjük saját érzéseinket, jóval mélyebben, mint a hétköznapokban. Azt köszönöm meg neki, hogy nem enged minket megszürkülni, nem hagyja, hogy megfakuljunk, és beletörődjünk a felejtésbe. Általa szeretni kezdem magamban a saját ellentmondásaimat, mert azt érzem, előre visznek.