Hála jó istennek egyre több érett pár gondolkodik abban, hogy – miután megépítették kapcsolatuk stabil alapzatát, mely onnantól elbírja a nagy földrengéseket, és mely táptalaja lehet az égig érő paszulynak is, melyen keresztül végre kisurranhatunk e tér és idő rettentő börtönéből, hogy soha többet ide visszanézve, visszatérve, végre szabadok lehessünk – megnyitják a széles nagy világ, pontosabban a szerelem előtt a kapcsolatukat.
Ezen döntést egyáltalán nem kell, hogy bármiféle hiányérzet előzze meg. Bőven előfordulhat, hogy ha szerencsések voltak a közösen eltöltött évek alatt, és annyi szépséget, szexust, szerelmet halmoztak fel, hogy mára túlcsordulnak, egyszerűen csak adni akarnak annak, aki ebből híján van.
De természetesen megtörténhet ennek az ellenkezője is, és a hiány szüli a nyitást. Hisz évek alatt, a mindennapok küzdelmei során még a legszenvedélyesebb pár is elfáradhat, kihunyhat a kezdeti láz, vagy simán csak elhasználják a kapcsolatukhoz kapott szexpatront, és aztán ott állnak kétségbeesetten, hogy most mi is van? Mit csináljunk, amikor a tíz éve még őrjítő vágyból házassági, muszájszexus lett?
Annyira boldog vagyok, hogy léteznek okos párok, – most már egyértelmű egy bizonyos műveltségi szint, érzelmi intelligencia, és megfelelő önismeret kell ehhez – akik ezen a ponton nem tányért törnek, aztán egyből házat vágnak ketté, gyereket szakítanak szét, válóperrel fenyegetőznek, hanem leülnek, és talán életükben először beszélgetnek igazán egymással. Emberként. Végre leoldódik róluk az évek hosszú sora alatt hordott feleség és férj jelmez, és két tanácstalan, rettegő emberré lesznek.
Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy én is átéltem egy ilyen beszélgetést, és azt hiszem, enélkül fogalmam sem lenne, mit jelent a házastársamat igazán szeretni, mert csak ezután, a kétségbeesés, a pánik, a rettegés, majd a teljes lemeztelenedés után láttam meg, hogy ki ő. Kinek szültem gyereket, és mekkora szerencsém is van vele.
A nyitás nagyon sokat kér, lényegében azt, hogy onnantól belátod, egymagad maradsz. Valahogy ott és akkor felszáll a homály, és kitisztul a kép, majd egyértelmű lesz, hiába védted magad a feleség szereppel, a monogámia bástyáival, itt állsz egyedül e hatalmas ég alatt.
A nyitáskor eltűnik a kettő, a párban létezés hazug káprázata, egyáltalán a dualitás ténye, amire születésünkkel kárhoztatjuk magunkat. Akkor fogod fel, itt van melletted egy másik emberi lény, aki hasonlóan hozzád, nagy pácban van, és aki szintén nem húzhatja tovább az időt holminemű romantikus képzetekkel, mert egy igazi ügye maradt, miután felszámolta a monogám házasság, a romantika képződményét.
Neki is, hozzád hasonlóan “haza kell találnia”.
Végre van egy valódi közös ügy, amiben találkozhattok, ami sokkal megtartóbb és igazibb, mint bármiféle házassági szerep.
A nyitás után azonban magány van, a poliamoria mély víz, ott már mindenkinek szigorúan egyedül kell szembenéznie a szerelemmel. Poliamoria idején már nem egymásba vagyunk szerelmesek, hanem végre a szerelemben felismerjük a támasz nélküli valóság legelső, és azt hiszem az egyetlen emberként felfogható, teljes alakos manifesztációját, a szerelmet.
Onnan már csak egy dolgunk maradt, fel kell kutassuk, mi ennek a szerelemnek a forrása, és már “haza is értünk”..Csak.
Azt mondja a Mester, a világmindenség legegyszerűbb és egyben legnehezebb aktusa ez, és mi, aki magunk mögött hagytuk a kettő ördögi hatalmát, mely a monogámiába zárja, és ezzel megöli a szerelmet, poliamorként ezen az úton – mint egy valódi szangha – egymás segítői lehetünk.
Egyszer már sikerült egy párt átsegítenem a nyitás kezdeti nehézségein. Remélem, ez sokszorozódik még e maradék időben. Nem titkolom, nehéz út ez, mert évezredek mintáival szembemegy, de hát fáj is eleget amilyenné a világ lett. Szóval épp itt az idő hátat fordítani neki.