(mi adhatunk mégis többet annál, mint az MI?)
Vajon mivel tudok többet adni, mint a mesterséges intelligencia, aki két perc alatt komplett esszét írna a tegnap látott Agnus Novus című Paul Klee-képről? Ezen tűnődöm a tegnapi írásom óta.
Az MI helyettem professzionálisan bemutatná, a kép mely izmusok közé tartozik, Klee élete melyik szakaszában készítette, hol lóg, miként hatott a német filozófus, Walter Benjamin gondolataira. Az MI-esszé után kicsit önelégültek lennénk, mert okosodunk, hízunk az énre. De igazából mégsem lakunk jól.
És nekem éppen a MI-intelligenciája – ami amúgy szimpla okosság csupán – adja meg a hajtóerőt ahhoz, hogy megkeressem a köztünk lévő különbséget, ami pedig nem más, mint a legnagyobb erőforrásom, hogy be merem vallani, hogy én a dolgokat javarészt nem tudom.. Nem vagyok könyvtár, sem lexikon, az egyetemen is azért végeztem éppen csak elégségessel, mert esélyem sem volt azt a szintű tudást hozni, amit a világ kíván, és amit aztán az MI-vel elérhetővé tett.
Nem tudom, nem tudom, vagy ha épp meg is tanulom, holnapra elfelejtem, a vizsgáig sem jutok el, mert már útközben kiesik a fejemből. Nem tudom, csak érzem, átélem, megélem. Átengedem magamon, és a hatása után nem vagyok ugyanaz, mint előtte.
Az MI-től nem fogjátok megtudni, milyen érzés a hatalmas, berlini Bode múzeum tizenvalahány termét végigjárva egyre inkább kétségbeesetten keresni az angyalt. Őt, akiért jöttem, az egyetlen művet, akin kívül senki más nem érdekelt.
Nem akartam reneszánszot, gótikát, sem barokkot, egyes egyedül Paul Klee kicsike képére vágytam, arra a műre, mely esszenciájában hordozza azt a tényt, hogy egyes műveket képtelenség e világi értelemmel, szemlélettel megfogni. Mert Klee-képei egyszerre laknak a halottak és a meg nem születettek között, igenis közelebb a teremtéshez, mint a tárgyi világ legtöbb jelensége.
Paul Klee-angyalai – noha a látvány szintjén olykor szinte gyermekiek – kétarcú jelenségek, pont olyanok, mint a szerelem, mely átjáró látható és láthatatlan között, s egyszerre néz farkasszemet e jelenségvilággal és a túlhonnal.
Aztán a tizennyolcadik terem után, átvergődve múzeumi ajándékbolton, pihenőrészlegen – nem is értettem az elhelyezést – egyszer csak ott álltam előtte. És még mielőtt egyetlen gondolat is megszületett volna bennem, rám törtek a könnyek, de nem engedtem ki őket, úgyhogy csak belül martak, és persze, hogy nem értettem őket.
Ott álltam az angyal előtt, aki egyetlen pillanat alatt néz előre és hátra, aki egyszerre látja a halandót és halhatatlant, de aki e kettősséget mégis meghaladja.
Úgy álltam előtte, mint a szerelmem előtt, remegő térdekkel, befogadni képtelenül hatalmasságát. Nem volt kezem, sem akkora edényem, hogy átvettem volna gyönyörűségét.
Aztán ahogy este a múzeum előtt találkoztam a szerelmemmel már nem csodálkoztam azon, hogy Paul Klee a történelmet, az emberiséget átlátó, az időben és a térben oda és vissza látó angyalának szárnyai ott tündököltek a férfi vállán, akit annyira szeretek.
Klee angyala felnyitotta a szememet a fejem tetején, a hátamon, a hasam közepén, a köldökömben, és e tárgyi világot átvilágító pillantást adtak. És noha sok mindent nem tudok, de azt igen, hogy mindez nem csak jövő-menő megtapasztalás volt, hanem egy életre megváltoztatott.