Életem egyik legmeghatározóbb kiállítása a 2005-ös düsseldorfi Paul Klee-tárlat volt. Ott tapasztaltam meg először, hogy a festményeket nem csak nézni, sokkal inkább látni kell, hogy a szemre csak egy ideig van szükségünk, és utána becsukhatjuk azt, és elég végre megpihenni a mű előtt. Leginkább egy-egy kép elé le kellene ülni, így én már sosem indulok el kiállítási szék nélkül a termekbe. Ölelni is csak egy ideig jó állva, önátadni sem tudunk két lábon, mert billegünk.
És erre a fajta önfeladásra nagyszerű alkalmat nyújt Paul Klee festészete, ahol a látványon viszonylag gyorsan túljuthatunk, hogy utána felfedje magát a kép egy mélyebb, szubtilisabb rétege, az “energia”, a szándék, melyet a festő beletett.
És ha valakinél egészen biztosra mehetünk, hogy nem csak valami modern kori absztrakt, vászonra hányós förmedvényt kapunk, melyet valami elvont filozófiai tantételbe csomagoltak, hanem a felszínen dobogó szívet önmagát, az Klee festészete.
Nem, nem gyerekrajzok ezek, dehogy, ellenkezőleg, egy kiérlelt élet művei, rettentő precizitással, átgondoltsággal megalkotott hieroglifák. Vonalak, melyeket még az isten húz általunk, hogy felfedje ártatlan egyszerűségét, egyszerűségünk.
Az aranyhal című kedvenc képem tükör, amibe mélyen, még azzal a kíváncsisággal – amellyel kisgyerekként álltunk a foncsorozott üveg előtt – kell belenézni. Amikor rádöbbentünk a testre, amiben lakunk, és még nem volt más kérdésünk, na de mégis kik vagyunk valójában?
Itt végre újra kérdezni lehet, hogy végre látva lássuk önmagunkból azt, ami tényleg létezik.
