Nehéz, vontatott film. Megnéztem azok helyett, akik meg akarnak spórolni két óra kínlódást, egyetlen kérdés miatt: érdemes-e hősködnünk azzal, hogy egyedül maradunk? Hát nem.
Válás után fiatal, szép anyuka egyedül marad a fiával. A létező legszerencsétlenebb kombináció ez. Mindenkinek iszonyú. Ez az a feladat, amit “mechanikailag” nem lehet jól csinálni, garantált a sérülés. Az anya hiába erőlködik, nem fogja megadni a fiúnak a férfimintát, és önmagát egész biztosan felőröli, ha mégis helyettesíteni próbálja a mindennapokban az apát. A fiú meg ebben a közegben nem tud egészségesen fejlődni, aminek meg majd a barátnői isszák meg a levét. Én még mindig válásellenes vagyok, és úgy hiszem, két tényleg intelligens embernek a közös harmadik miatt meg kell találniuk a középutat, amiért olykor igenis egyes nagyon fontosnak hitt részeinket be kell áldozni. Borzalmas nehéz út, ismerem.
Persze, egy válás “belefér” (na ja..) egyszer megértem, ha hibázunk, és nem a megfelelő apának szülünk, csak az a válásmániákusság, ami jellemzi a világot, azt viszont egyáltalán nem értem.
Régóta gondolom, mondom, emberi kapcsolatainkkal traumatizáljuk egymást a leginkább, sérüléseink szinte legjavát szüleink háborúi, vagy éppen irtózatosan fájdalmas csendjei miatt szerezzünk, amit aztán a végtelenségig ismétlünk. Körülnézve ezen a tájon, ahol emberek élnek, nem is nagyon látok fejlődést. Maximum annyit, hogy könnyebben válunk és mutogatunk a másikra.
Persze ezen a ponton adva vagyon az újrakezdés lehetősége, de a film főszereplője, hiába kecses, okos, kívánatos nem él ezzel, és ahogy halad előre a film, mind mélyebbre ássa magát a magányba.
A film az abszolút antipélda nekem, a könnyebbik útról, ami az önvédelem, a szív határozott bezárásáról szól. Rendkívül jókor néztem, mert én is – valójában mindig, de nézésekor még határozottabban – egy ilyen elágazásnál álltam.
Emiatt rettentően meggyötört, mert nagyjából elém vetítette, ha elkezdek keménykedni és szívet bezárni, egyedül maradok, mint a filmbéli nő, akinek mozdulatai megágyaznak a depressziónak. És én legmélyebb meggyőződéssel tudom, hogy nem akarok egyedül maradni, mert a modern világban a remeteség már nem opció. Itt és most a párkapcsolataink a legdurvább vizsgahelyeink, ahol egyetlen tárgy maradt nekem így a végére, hogy ott, ahol a világ bezárna, én tovább nyitom a szívet. Még akkor is, ha összetörték, mert akkor legalább megbizonyosodok arról, amivel eddig szerettem csak egy szívabroncs volt, amit nem is baj, hogy összetörtek, kukába hát vele.
Hisz a valódi szívet nem lehet összetörni.