A raboskodó Cimon és lánya Pero történetét jó pár festmény feldolgozta, és itt most kivételesen a művet nem az irgalom hét cselekedete egyikeként – a börtönben lévők látogatása – értelmezném, hanem a férfi és a nő végzetes és elválaszthatatlan összekapcsolódásának jelképeként. Ezt a képet nézve borzasztóan megesik a férfin a szívem, és hirtelen érteni vélem a rajtam elkövetett bántásaik, megalázásaik okát.
Tudtam, ha egyszer eljutok az őket mozgató erők forrásáig, akkor meg fogok nekik bocsátani és szeretni tudom őket.
(és tisztelet a kivételnek, mert léteznek ragyogó férfiak, egyre többen)
Szóval itt nem csak Cimon ül lekötözött kézzel a börtönben, és éhezik, hanem az egész férfitársadalom, ami egy patriarchális, hatalmától megrészegült, háborúk átszőtte, birtoklás alapú világot épített fel körénk, és aminek most isszuk a levét.
Nem értem, nem értem, hol került hiba a rendszerbe, hol rontott a férfi, talán tényleg ott, hogy egy ént ültetett az isten székébe. De ezt a képet nézve már mindegy is, itt már csak az jut eszembe, segítenünk kell nekik, és nem az okokat keresnünk. Mert az egy dolog, hogy nekem is fáj a férfialapú létezés, de még nekik mennyire, mert ők össze is vannak zárva magukkal.
Itt válik nyilvánvalóvá, hogy még ebben a káli juga szintjére lealjasodott világban is oda kell fordulnunk a férfihez, és adnunk nekik magunkból. Mert a születés és a halál nőnemű, ami közrefogja a hímnemű életet, mely önmagában elpusztul, csakis a forrásából és végzetéből lakhat jól.
Most már értem, amikor eltűnik, elhallgat, elárul, páncélt vesz magára, és azzal megsebez, lényegében rettentő fájdalmában cselekszik. Egyszerűen nem tehet mást, le van kötözve, rabságban sínylődik. És csak a nő válthatja meg gyötrelméből.