Nem gondoltam volna, hogy Földényi F.László A melankólia dicsérete című műve még az építészet iránti – alapvetően – elég langyos szenvedélyem is felmelegíti. Ám egy a Dürer Melankóliájának meghatározhatatlan formájú kőtömbjéhez hasonlatos kis kápolna kapcsán sikerült. Mert a Kölntől fél órányi autóútra, délre elhelyezkedő szentély – Peter Zumthor, svájci építész munkája – az az épület, ahol először hallok arról, hogy nem magát a formát, a kecses vagy éppen robosztus falakat, különleges ívű ablakokat, az építészeti izmust dicsérik, hanem a teret, melyet a falak közrefognak. Szóval lényegében a semmit odabenn.
Ez a nehezen meghatározható alakú, többszáz farönkből, rengeteg betonból készült majdnem építmény eredetileg a középkorban errefelé élt Klaus testvér remeteségének emlékezetére épült.
Nem más ez, mint egy önkényes kimetszés a minket körülvevő, de ugyanakkor lényünket feltöltő, megtartó, annak alapzatot adó ősanyagnak a tudatosítására. Valójában próbálkozás a semmi tárgyiasítására.
Pontosabban annak “megmoccantására”, ami ezáltal valamivé lesz, magára ismer, és abba a ténybe, hogy !VAN! végzetesen beleszeret.
Igen, megkockáztatom, e kápolna a mindenségből emberi akarattal kimetszett pár négyzetmétere az első megnyilatkozás, az első moccanás, az első kilélegzés emlékműve, amit magyarul úgy hívunk, hogy szerelem.
Zumthor nem tudta nevén nevezni, mert németül nincs szó rá. sebaj, én kimondtam helyette azt, amihez magyarnak kell megszületni, hogy kimondható legyen.
Ő az első ősanyag, belőle lett aztán a föld, az ég, a csillagok, a vizek. Hu de szeretnék ma ebben a kápolában megpihenni..
De ha belegondolok, a testem sem más, mint egy önkényesen a semmiből kimetszett építmény, hasonlóan meghatározhatlan idomú, mint Dürer polihedronja. Szóval hova is akarok beülni?
