A csomagolás, a feltűnő plakátok, a gyorsan oldódó tanítások korszakát éljük, gyakran hagyjuk magunkat lenyűgözni a felülettel, és nem adunk elég figyelmet annak, ki honnan szól, a szavai lénye mely “rétegéből” bukkannak fel. A tehetség, a virtuozitás valódi önmagunkhoz képest csak egy élősködő kinövés, és hiába kápráztatjuk el a világot okos szavainkkal, nagyszerű képi világunkkal, rendkívüli muzsikánkkal, táncmozdulatainkkal, ha a szívünk zárva van.
Minden művészeti tárgy tényleges fajsúlyát az határozza meg, hogy az én számára amúgy megismerhetetlen, felfedezhetetlen önnön valóhoz képest milyen távolságból készültek, persze ezek nem centiméterek, de valahogy utalni szeretnék arra, hogy itt igenis létezik egy táv.
Az első és legfontosabb az életben azt tisztázni, milyen a viszonyunk a saját szívünkkel, azzal a szervvel, mely jócskán még e világi részünk, de mely ajtót nyit halandóságunkon túlra. A tanulásnak, a tehetséggondozásnak, az egyes képességek kifejlesztésének azután kellene következnie, hogy beleszerettünk a saját szívünkbe.
Sok éve azt kutatom, mi tesz egy művet igazivá, miért okoz, ha képes erre, katarzist, és miért van az, hogy hiába döbbenek le egyes technikai részletei előtt, igazán nem vagyok megérintve. Ennek az egyik oka, hogy noha azt hisszük, a szemünkkel nézünk és a fülünkkel hallunk, de valójában valaki bennünk lát és hal minden világi érzékszervünk előtt. És ha vele rendezett a kapcsolatunk, igenis első látásra, hallásra le tudjuk mérni az adott mű fajsúlyát.
Picasso a huszadik század egyik legfontosabb szellemi átalakítója, ő az egyik bizonyítéka annak, hogy igenis a világ először a művészetben képeződik le vázlatként, és aztán jelenik meg három dimenzióban. Picasso volt az, aki először és igazán merte széjjel kalapálni a látványt, pont azt tette velünk, mint végül a huszadik század. Ő még talán a szellemet kereste a látvány mögött, valami valódit a számtalan női tekinteten túl, mert bizony a felület szintjén, legyenek is akármilyen szépek a női, nem találta azt meg. Míg a huszadik század aztán már nem keresett semmit, már csak széjjel rombolt minket.
Picasso a nőket kutatásának tárgyaiként használta, amivel amúgy nincs is baj, hisz én is a férfit “használom” arra, hogy a saját szívemet felfedezzem. Csak valahogy úgy tűnik, mintha nem jutott volna túl a testen, a húson, az anyagon, hiába tépte szép, trancsírozta fel az egyes alakjait, és ezt sajnos nem csak a vásznon tette velük, hisz ismeretes, hogy az egyes barátnők, milyen sorsra jutottak Pabloval való kapcsolatuk után.
Picasso innen nézve a tehetség szív nélküli túlburjánzása, az ő műve széttép, belém túr, akár ki is belez, szóval tényleg bír egy szuperképességgel. De aztán magamra hagy a boncasztalon, és hiába szedte szét az anyagot, nem talált a húsban lelket, szívet, szerelmet. Ezt látom, érzem, ha megállok egy-egy műve előtt.
Mindenki csak onnan tud szólni az alkotásaival, mely helyet magában átvilágított, felfedezett.
