Noha tudom, hogy minden filmesztéta óva int attól, hogy telefonon nézzünk filmeket, de most megint bűnöztem. Mentségem az, hogy már láttam a filmet. De most szándékosan kint akartam lenni a “pusztában”, a szakadéknál állva, szélben, hidegben, sötétben. Most valahogy ízléstelenségnek tartottam Jézus szenvedéseit karosszékben átélni. Ami elől, – legyen a tan bármennyire is “avítt”, és akarja elmosni a mindenkori ezotéria, mely szerint boldogságra születtünk, csak akarnunk kell, kénköves gyalázata, – sehova sem lehet menekülni.
Igenis Jézus miattam szenvedett, és legalább megpróbált megváltani a bűnömtől, de szerintem nem sikerült neki. És Jézus nem egy nulla és harminchárom között élt zsidó férfi volt, akihez új egyház és vallás köthető, hanem a valódi én jelképe, akivel szemben úgy bűnözünk mindennap, hogy nem őt, hanem halandó, egymást falakkal elválasztó lényemet választom. A megváltás pedig nem lenne más, mint e tévképzet alól való felszabadulás, melyhez útmutatót a szeretet életre keltésével az istenit önmagában valóságként megélő ifjú adott.
A film most számomra inkább csak emlékeztető volt, sokkoló, nehogy elsüllyedjek az életben, és ne az isteni fiút válasszam, akit bizony azzal ahogy általában bánok vele az életben, minden nappal keresztre feszítem.
Most csak és kizárólag tükörbe néztem, melyhez persze a nagyszerű, a szerepeikkel teljes eggyé váló, sok helyütt amatőr, tehát önmagukat adó színészek is jócskán hozzájárultak.
A film most kegyetlen látlelet volt magamról, a minden percben a valódi ént eláruló látszatlétezőről, aki itt élősködik 0-24-ben rajtam, és világokat kell megmozgatnom, hogy legalább egyetlen tört másodpercre is szabad legyek tőle, hogy félre tudjam tolni az útból, hogy feltáruljon a valóság, a isteni fiú gyönyörűsége.
Nekem a film eleje és a vége ami üt igazán, a közbülső rész most kicsit didaktikusnak tűnt, ahogy szinte felmondja a bibliát. A félmosoly Mária és József között, az a szemrebbenés, mellyel tisztázzák, igen, itt járt az angyal, és megsúgta a titkot. És persze a vége, a vége, a túldíszítettség nélküli, szuperminimalista megfeszítés, mely most mind mélyebben a retinámba égett, és nem is akarok másra gondolni, csak e képkockákra.
Mert ekkora sokk kell ahhoz, hogy észhez térjek, hogy felfogjam, azzal, ahogy egy személyt ültettem a trónra, aki játssza a hozzáértőt és vezeti az életem, mit követek el minden percben a valódi lényemmel.
