Talán a neveltetés, a felmenők hagyománya, a gyerekkori környezet, ám a világ sokféle vallásából mégis a kereszténység tud a legmélyebben megérinteni. S noha kedves nekem a számos hindu istenség is, de egy ponton túl mindig odajutok, mégis a jézusi szimbólumrendszer az, mely a gyomromon keresztül ki tud nyúlni belőlem..
Micsoda óriási szerencse, e jelenségvilág egyes jelképeiben valódi kapaszkodóra lelni, melyben akkor is megbízhatok, ha minden összedőlni látszik.
Jézus alakja a bennem élő legnemesebb, az eredeti ember tükörképe. A jézusiság a cél, s míg ez nem sikerül, semmi okom megnyugodni, hátra dőlni, egyáltalán befejezni a keresést. Mint ahogy ezt ma divatos spirituális körökben hangoztatják, miután az embernek volt egy-két, a személyes énjét meghaladó tapasztalata. Egyeseknek milyen kevéske elég.
A mesteri én lábánál ülő tanítványok a ma az egyes tanítók körül összegyűlő szanghák jelképei, hiába múlt el kétezer év, semmi sem változott. A társaság nagy része önelégülten szunyókál valamily békés pihenőhelyen, még eljár a Mesterhez, de már nem kérdez, nem keres, mert megtalálta, amiért elindult..
A másik típus pedig az ilyen magamfajta, folyton önmagát kínzó, zokogó kereső, aki meg azzal csalja meg önnön jézusi minőségét, hogy az őszintesége és szenvedése miatt veri a mellét, pedig ez az erénye semmivel sem több, mint az elméjéhez, a személyes énjéhez való őszinteség, és nem az isteni énhez.
Pedig Jézus, mint a bennünk lakozó első, áttetsző ember jelképe, semmi mást nem kér, mint az egyedüli felé való őszinteséget, annak a ténynek a folyamatos szem előtt tartását, hogy vele való azonosságunk letagadása a legnagyobb bűn.