Piet Mondrian (1872-1944)
A modern gondolkodó ember nem kerülheti ki a művészet nagy változásait, természetesen meg lehet maradni a huszadik század előtti festészeti kánon kényelmes biztonságában, miként a kapcsolatainkban is lehet éltetni a korábbi évszázadok regnáló formáját, a monogámiát. (tudom, olyan vagyok, mint Móricka, mindenről az jut eszembe..)De egy bizonyos tudatossági szint felett ez lehetetlen. Hisz létezik fejlődés a történetben, miközben a valóság mozdulatlan áll mindenek előtt, és a kereső ember egyszer csak elér önmagában egy olyan kilátót, ahonnan gyönyörű egészben látja az életet.
A modern festészet, és itt hadd maradjak egyelőre a huszadik század első felének nagy törekvéseinél, mert azért olyan gyors én sem vagyok, hogy azt, ami azóta történik mindig kövessem, nem csak a látványban elmerülni vágyó, érzéki énünket kívánja, hanem a szigorú, rendszerekben látó, gondolkodó agyunkat is.
Egy Mondrian-képet nem lehet előzetes tudás nélkül megérteni. Ez pontosan annak az analógiája, mint mikor “out of the blue” van egy “éneden túli felcsillanásod”, melyet aztán meg is kell, hogy érts, hogy aztán pontosan tudd, mi is történt veled, hogy aztán annak érett, tudatos kutatásába kezdhess.
Miután a holland Piet végigjárt/festett számos izmust, tanult teozófiát, festett egy kicsit “ezoterikusan”, végül is hamar a saját, teljesen egyedi útjára tért. Micsoda bátorság, a dolgokat újraszintetizáló, zseniális elme volt, aki leszámolva az elmúlt évszázadokkal, mindenkitől független piros-sárga-kék-fehér és fekete útra tért. És no zöld, mert ugye az öntörvényű holland gyűlölte a természetet, csak fát ne, se virágot bitte schön.
A dolgok teljes leegyszerűsítése, minden cicomától való megszabadítása volt a célja, a nullpont elérése a festészetben. És még ennél is több, hisz azzal, hogy szigorúan csak függőleges és vízszintes vonalakkal dolgozott, a világunkban jelenlévő két hatalmi erőre összpontosított, a szellemre, a férfira föntről, és a vízszintesre, a nőre, az anyagra. És minden egyes művén nem kevesebbre, mint e kettő egyesítésére törekedett, hogy visszaállítsa világunk androgün rendjét.
Lényegében a festményei nem mások, mint a két végpont egymás felé törekvésének őrült szenvedélyei. A mondriani kép izzik az éteri eggyé válás dicsőségétől. És persze, ha odaállunk elé minden tudás nélkül csak vonalakat és színes felületeket látunk. Persze, amikor fiatalon felcsillant az “isten”, én sem tudtam, hogy az vagyok Én. A valódi realizációjának előfeltétele a tudás.
Mondrian már Európában forróvérű jazzimádó volt, de neki, legyen ez bármily abszurd is, de jól jött az entartete Kunst miatti száműzetés, s az egyik New York-i zenés szórakozóhelyre belépve majdnem elállt a szívverése az örömtől, a felismeréstől. Ez az, őt kerestem .Uram isten, ezt a zenét, és azt a táncot, sóhajtozott, ahogy Josephine Baker ropta a boogie-woogiera.
Földöntúli szerelem volt ez első látásra, hallásra. Szaladt is haza, és onnantól “táncra perdültek” a sárgák, a kékek, a vonalak és a többiek a vásznon. Utolsó festménye alkotása közben halt meg. Átfestette magát a szerelembe.
Én meg imádok Mondrian-kép előtt állni, persze csukott szemmel, itt sem a látvány ami számít már. Ha szerelmes vagyok egy ponton túl engem sem az hív, amit látok. A látvány, a kép egyszer csak eltakarja azt, amit “látni vágyok”.
Aki járt itt, tudja miről beszélek, a többiek meg csak higgyék azt, hogy a kiállítóteremben ott áll, ül, guggol egy őrült nő csukott szemmel egy Mondrian-kép előtt. Mindenki úgyis csak a saját megvalósítási színvonalán lát.
Na mert ezek művek azért nem hatnak teljességben monitoron keresztül. Mert a belefestett “energia” hatol belénk előttük állva, ami jajde ja de jajj de jó..