Hetek, hónapok, de lehet, évek is voltak azok, mióta feszített, forrongott. Vulkánon ültem, sőt én voltam a vulkán maga. De kár is időbe helyezni, hisz az idő is e forrongásból bukkant elő. Az izzás előbb volt jelen, minthogy a percek megszülettek volna, úgyhogy be kellett lássam, esélytelen vagyok vele szemben. Hiába vágytam mindig is mozdulatlan tükrű énre, meg voltak számlálva a perceim. Hiába másztam fel égig érő lajtorjára, s löktem le az összes angyalt, ki utamat állta, fel kellett ismerjem, nincs itt hova menekülni.
S a perc elért, a robbanás feltartóztathatatlan volt. Talán mindig is itt volt, és időtlen idők óta tart. A semmiből előbukkant a valami, hogy rögtön el is múljon, s innen tűnt csak úgy, hogy óriási csinnadratta kíséri a jelenséget, pedig közben csak a csend volt.
A robbanás, a vulkán mindig is itt volt, csak eddig egy óvóhely oltalmával nyugtattam magam, de most már ez sem megy. Itt az idő, melyben az én sikítva szórja szét az utolsó szavakat.
E helyen érek véget. Csődöt mondott az én, elfogytak az ötletei, kiürült a szókészlete, az összes szerepét felaggatta már magára, szólamait kivülről fújja.S hiába mászik mind magasabbra, majd zuhan onnan míg földet nem ér, talán még a halála sem lesz a megváltása.
De a megszokás továbbkísér, a mozdulat, hogy rajzaival, mint madárröpte az égen, vonalakat húz a semmibe, még kitart.