A sűrű erdők legsötétebbikébe értem, december éji feketeségbe, az évnek azon részébe, amiért a január útra kél. Jobbról is és balról is fenyőforma szarvasok ugrottak elém, némelyik meg sem mozdult érkeztemre.
A sűrű erdők legsötétebbikébe volt ez, amelybe életem közepén érkeztem. Egyszer csak az összes eddigi út, utacska, ösvény véget ért. S ami eddig megtartott, most már csak szalagként hullámzott előttem. Kék madár húzta maga után a csőrében.
Leültem, becsuktam a szemem, s mivel nem láttam előre az időben és a most is koromsötét volt, a múltba néztem bele. Visszanéztem a tájra, ahol eddig jártam, s rettenetes volt rájönni, eddig mennyire a megúszásra játszottam. S amikor arra gondoltam, szó szerint úsztam, megúsztam, magam előtt megsokszorozódva, mint úszók serege sejlettem fel.
Hisz eddig csak utánoztam, mert minél előbb el akartam jutni nagymama házába. Siettem, emiatt még Piroska meséjét is átírtam, kihagytam belőle azt a részt, ahol a kislány letér az útról és virágot szed nagymamának, így a farkassal sem találkozott.
A farkassal átélhető rettenet híján egy biztosnak tűnő úton haladtam, mint a többiek, akiknek látszatközösségében hittem. Állítólag semmi más vágyam nem volt, csak a nagymama háza. A mese vége, a beteljesülés. A ház, amely megvéd az összes élettől, s ahova már évekkel ezelőtt megérkeztem és beköltöztem, és azzal hitegettem magam, hogy jól van ez így.
Minden este valamelyik ágy mellől hallottam felcsendülni a történetem, és jó volt átélni, milyen mélyen megnyugodnak a gyerekek a mese végére és zuhannak bele a nyugtató álomba. Hittem nekik, ha ők megnyugodnak, akkor majd előbb-utóbb nekem is sikerül.
Kívülről ismertem nagymama házának minden szobáját, járatát, legmélyebb álmából felébresztve is fel tudta sorolni, milyen kép lóg a falakon, hány befőtt van az éléskamrában. S mióta két éve nagymamát is eltemettem, a szellemével társalkodtam, aki naphosszat csak ugyanazt mondta.
Akkor jutott eszembe, csak meg kéne keresni a farkast.
Aki aznap éjjel eljött és éjkék ruhába öltözött.
