Ma délelőtt láttam egy lányt táncolni, aki minden egyes mozdulatával eggyel lejjebb vetkezte magát. Már az első lépései gyönyörűségesen áttetszőek voltak, de ahogy mind mélyebben átadta magát a táncnak, úgy tűnt el róla mindaz, ami még a személyéhez kapcsolta volna. Mozdulataiban nem volt semmi ekszatikus, sem misztikus, sőt még szexuális sem. Végtelen egyszerű és ismerős, sőt otthonos volt, amit láttam. A lányt semmi más nem mozgatta, csupán a tanítója iránti szerelem, a tanítója felé, aki azért jelent meg előtte, hogy egész lényével az egyetlen irányba mutasson, amerre itt menni érdemes.
A lány is tudja, nem létezik szabadulás a testben, halálunkig a személy rabságában élünk. Rossz hír ez, aki ennél többet állít, ő is tudja, hogy hazudik. A személy számára csupán pillanatok léteznek, amikor is egy időre félreáll az én, hogy felfedje magát annak a valóságossága, amiről még soha senki nem mondott ki semmit, és akire ha csak gondolok is sírnom kell..
Joakim och Anna..2024, 85*85cm
Művészetnek az egyetlen szerelmünk felé való teljes odaadásból született mozdulatainkat hívom.
Az egyetlen szerelmünk iránt érzett rajongásunk pedig vetítsük rá annyi emberre, tárgyra, amennyi felé csak tudjuk, ne zárjuk be a szerelmet a kapcsolatainkba, mert akkor el fog pusztulni..
Ez az én “poliamor” kiáltványom, de ti hívhatjátok máshogy is.
(borítókép: Gitam – gitmaphotography.com)