Számtalan ragyogó eszme úgy züllik le és veszti el szépségét, hogy nem megfelelő kezekbe kerül. Vagyis természetesen az eszme nem szennyeződik, mert az “nem ebből a világból való”, de a mocskos kezek, az önzés, a félreértelmezés miatt rossz hírbe kerül, és használhatatlanná válik.
A poliamoria a szerelemről szól, a szerelem pedig az egyetlen olyan jelensége az életnek, mely Janus-arcú, egyszerre néz a mi világunk és az öröklét irányába is.
A poliamoriában egy közös szerelmes ügyet imádunk, mert felfedeztük azt, hogy a közöttünk felbukkant hatalmas érzés mindenható, fontosabb az életünknél, és ebbe az érzésbe rejtette el magát egy felfoghatatlan isten, hogy emberi érzékszerveink számára is befogható legyen.
A poliamoria egy körtánc, ahova akár többen is kapcsolódhatnak, személy valótlanításának rettentő gyakorlata, mert egy ilyen kapcsolatból kizuhan mindenki, aki még személyes énjét abban előtérbe helyezi.
Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a poliamor kapcsolatban lévő tagok elfogadják és legalizálják a többiek jelenlétét, amíg egy kis zavar, zűr, énség van a személyek között nem poliamoriáról, hanem érzelmi káoszról beszélünk, ami a táptalaja az elhallgatásnak, féltékenységnek, és rettentő sérüléseknek.
Akinek még bármi reménye van abban, hogy majd a másik ember teszi boldoggá, zárkózzon be a jól éppen nem működő, a tömeg számára kitalált monogámiába, ahol legalább megpróbálhat házat építeni tajtékzó hullámokra, és ne is mozduljon onnan.
A poliamoria haladó szint, ahol a szerelem a karmester, egy ilyen kapcsolatot ember le nem vezényel, és amíg egy olyan tagja is van, aki nem bízik az ő útmutatásában, addig halálra van ítélve az egész rendszer.