A poliamoriára annak a felismerése, hogy egyetlen, minden támaszt megvető, önfényétől ragyogó szerelem létezik, mely az önvaló legközvetlenebb megnyilatkozása az anyagban. Ő első és az utolsó lehetőségünk emberi testben arra, hogy valamit is megsejtsünk abból az alapzatból, alapállásból – amit egészében megismerni úgysem fogunk soha, hisz a délibáb miként is ismerhetné meg az alföldet – akik vagyunk.
Az emberi testben átélhető és megtapasztalható szerelem úgy viszonyul a végső, kimondhatatlan valósághoz – melyet az isten és az önvaló szóval írunk körbe – mint az illat a virághoz.
Érdemes hát a szerelemről, mint önálló létesülésről beszélni, valamiről, ami már van a semmihez/istenhez képest. Hídként tekinthetünk rá, melynek csak az egyik parton van pillére és a közepére érve, velünk együtt a semmibe veszik.
Ám mert a szerelem – mint a teremtés első aspektusa – önmagában anyagtalan, áttetsző, valójában nem is létező valami, így mert még javarészt egy emberi testtel azonosítjuk magunkat, szükségünk van egy másik emberre, mint háttérre, melyen felcsillanva áttetszőségét imádhatjuk.
Aki pedig az emberi elme számára önkényes módon válogatja ki azokat, akiknek keresztül felismerhető teszi magát, ez a szerelem titka, misztériuma. Ne is erőlködjünk azzal, hogy megértjük, elég, ha szolgáljunk és megbízunk a választásaiban, még ha olykor elviselhetetlen nehéz választások is ezek.
És nagy valószínűséggel, a szerelem egy életöltő alatt nem kizárólagosan egy alakon ragyog fel. Noha hallottam én is a csakis egyet szerető legendákról, ám megvalósítását csak szigorú elfojtások vagy valami vallás béklyójában vergődve láttam, amiről nem gondolom, hogy az lenne, amire a mesék utalnak.
A szerelemnek – mert egy nem e világi erő – az a tulajdonsága, hogy sosem múlik el. Mi múlunk el, fakulunk kis, és méltatlanná válhatunk hatalmára, ám ő téren és időn túl megmarad. Így ha jól szeretünk bele egy másikba, ha azon keresztül tényleg egészen az istenig látunk, akkor esélyünk sincs belőle “kiszeretni.”
Így van ez velem is. Huszonkét évesen hónapokon át csak ültem a férjemmel szemben a sarokban, és pár méter távolságból csodáltam őt, és azóta eltelt huszonkilenc esztendő. A személyeink egy sor eseménnyel takarták el látszólag ezt a csodát, ám nem sikerült kikezdeniük a szerelmet, ami még most is él közöttünk.
Ám majdnem harminc év hosszú idő, és ezalatt a szerelem munkálkodott, állhatatosságomat, a valóság iránti vágyamat megmérve többször, több alakban is feltűnt. És az új szerelem egyszerűen nem érintette a régit, attól, hogy egy másik férfin keresztül ismét a szerelmet választottam, nem gyengültek az érzéseim a férjem felé. Sőt csak erősödtek.
Most is egy ilyen időszakot élek át, és el sem tudom képzelni azt, hogy mit tennék, ha választanom kellene. Tényleg olyan ez, mintha azt kérdeznék, a jobb vagy a bal kezedet vágjuk le? Az önvaló felé vezető jobb vagy a bal oldali hidat robbantsuk-e be?
Poliamoriára való érettségem önnön szellemi nagyságom megvalósítottságának ismérve. Abból, hogy mit realizálok a szívemben színtiszta poliamor eszmékből, tudom, hol tartok magam felé.