Ha az ember már kellő időt eltöltött az életben, akkor, ha jól figyel, rájön, hogy a legmélyebb emberi érzése – amikor szerelemmel, szenvedéllyel szeret – olyan, mint egy híd, mely egyik partja még a személyes éné, de ami a teljes ismeretlenbe vezet. A szerelmünk csak elkezdődik, ő a feneketlen óceán, melynek alját nem lelte meg még senki sem.
Amikor a személyes én partján állva e hídra lépünk, még feltételezünk egy másik embert, aki kiváltja belőlünk a szerelmes érzéseket, de ahogy elindulunk ezen az egyirányú úton, ahol még soha senki nem kapott visszajegyet, fel kell ismernünk, hogy csak az indulásunkat segítette a másik testi megjelenése, és ez az érzés jóval a formán túl, az énen túl, hozzánk, haza vezet.
Minden egyes szerelemkor ezen a hídon útra kel egy rész belőlünk. Minden egyes szerelmünk egy jármű, mely valakivel belőlünk a semmibe vezet.
A szerelem az önátadás, a lassú eltűnés, a személyes én feloldódásának gyakorlótere, hisz egyszerre nem lehetek jelen én is és szerelmem is. Az utóbbi egy ponton túl át fogja venni felettem a hatalmat.
Berlini képeslap, 2024, 85*85cm
Amikor huszonnyolc évvel ezelőtt szerelmes lettem a férjembe, még azt hittem, ez az érzés kizárólagos, és onnantól senki másba nem lehetek többé szerelmes. Mára tudom, ez a képzet az ördögi megjelenése az életben, mely vallást csinált istenből, mert tudta, a szerelem nagyobb az ő hatalmánál, így hát istent játszva, szabályokba zárta a szerelmet. Évszázadok óta ezzel abuzálják az emberiséget, s a legtöbben mára engedtek ezen agymosásnak, és egy istent képzelnek arra a trónra, ahol emberek ülnek.
Már nem is az fáj, hogy az “ördög” börtönbe zárta a szerelmet, hanem, hogy lealjasodott az ember, és elhitte ezt neki. És nekem – mert egy ideig lemásoltam a mintáikat – is évtizedeim mentek el azzal, hogy engedni mertem a szívemnek, és beismerni magamnak, hogy ajaj, nincs baj, de nem csak egyet szeretek.
A férjem, noha egy hatalmas részt fogott meg belőlem, de mégsem az egészet, és elindult velem a szerelmesen a halhatatlanság felé. És azóta vissza sem néz.
Persze útközben a kapcsolatunk számos formát öltött, és maga mögött hagyott olyan kellékeit, melyekre már nincs szükségünk, de a szerelem a részemről nem változott, vagyis dehogynem, több lett és mélyült, és beleborzadok ebbe a ténybe, ahogy írok róla.
És azóta hála a magasságos istennek, aki a valóság és nem annak az ember által kisajátított képzete, mert mertem hallgatni a szívemre, egyszerre többet és egyre mélyebben szeretek.
“Poliamorul” élni azt jelenti, hogy egyszerre és minden szerelmedre máshogy, de szükséged van, ők nem felcserélhetőek, nem helyettesítik egymást. Mindnél egy sajátságos, külön részem van, amit visznek magukkal a semmi felé, mert én – úgy tűnik – nem egyben, hanem részekként halok meg szerelmesen.