Stílszerűen ez az első írásom, amit tizenkét év folyamatos jelenlét után már nem a kritikustomeg.org- írok, és noha csak egy hétre szól a kitiltásom, de jelezték, ha még egyszer elvetem a sulykot, végleg kitesznek. Úgyhogy azt nem várom meg, de úgy hiszem, nem sokat kellene tennem ezek után.
Aki a hatalom szemében szálka, az onnan állandó megfigyelés alatt áll, és a legkisebb hibáját, egy éppen dühödt pillanatában odavetett mondatát ellene használják, és ezzel is védik a birodalmukat.
A hatalom döbbenetes erő, még így kicsiben, virtuálisan is bizony jó pár napra ledöntött a lábamról az ereje, felfoghatatlan volt látni, hogy fordulnak ki magukból emberek, hogy válnak ellenséggé barátok, és hányan simán csak magamra hagynak, és elhallgatnak. Mára egyértelmű számomra, senkinek nem fogok hiányozni onnan, és ezt azért ennyi odatett érzelmes, értelmes hozzászólás után átélni szomorú. Dehát legalább ennyivel kevesebb illúzióval megyek tovább. Végül is örülhetek.
Prikler Mátyás óriási felfedezettem volt 2013-ban, teljességgel lenyűgözött annak idején a Köszönöm, jól című filmje kiábrándultsága, és, hogy a mű mennyire Prikler legmélyebb és saját valósága volt, azt át is élhettem vele egy találkozó során. Szeretem az ilyet, amikor az alkotó ennyire egyértelműen folytatódik a művében.
A Hatalom már egy profibb, egy kicsit megcsináltabb film is, bár ezt így nem tudom tényekkel alátámasztani, de valahogy az jön át belőle, hogy nem annyira zsigeri. Mert míg a Köszönöm jól szűretlen kiordítja magából a rendező első harminc évét, addig a Hatalom már simán csak fáj. Igen, másfél órán át töményen és súlyosan, és a film minden filmkockája támogatja ezt az érzést. Itt aztán senkinek sincs joga és oka azt mondani, hogy túlérzékenyek vagyunk, szeretünk szenvedni, és az összes hasonló bölcsesség..
Mert amikor egy amúgy kivételesen az igazságért, a jóért harcoló politikus megy el az isten tudja, miért vadászni, s először tart pisztolyt kezében, amit véletlen elsüt, és a célját vesztett golyó egy ártatlan fiút gyilkol meg, akkor bizony simán csak csillapíthatatlanul fáj. Nem beszélve arról, hogy végig kell élnünk a szülők drámáját, és az ügy kivizsgálására küldött nyomozó utolsó stádiumos rákbetegségét, akinek még három hónapja van maximum. De a zseniális Steiner, akit Hajdu Szabolcs alakít, s aki fonetikusan megtanulta szlovákul a szövegét, könyörög az orvosnak a negyedikért, hogy még lássa megszületni a lányát, és legyen ideje elbúcsúzni a fiától. De nem sorolom tovább a többi tragédiát. Ez a film a képünkbe nyomja, hiába reménykedünk, nincs vigasz, de megoldás sem az életben.
Két súlyos témakört érint a mozi. Az egyik az az, hogy van-e jogunk egy nagyobb, univerzálisabb jóért – a filmben a vízért folyik politikai szinten a harc- elhallgatni egy súlyos vétket. Ez esetben, hogy az amúgy kivételesen nagyszerű és emberi politikust érdemes-e a hatalom eszközeit kihasználva megvédeni, hogy pozíciójában maradjon, aki eközben a legmélyebb lelkiismereti poklokat járja emiatt meg.
A másik pedig az, hogy alapvetően mindannyiunknak szükségünk lenne a teljes igazság ismeretére, mert csak annak fényében értenénk meg az életet, a másik cselekedeteit, és szűnne meg bennünk a gyűlölet, ha még van..
Hurráoptimisták, fájdalom elől menekülők menjetek inkább a Binoche filmre, amit utána játszanak. Ja, és mindez csak Cirkoban egyelőre.
