“Puncikától” Lilith-ig

a magunk felé vezető út egyik legfájdalmasabb része az, amikor átéljük, mennyi fájdalmat is okoztunk a másiknak pusztán azzal, hogy adott helyzetekre zsigerből reagáluk. Pedig – isten lássa lelkünk- tényleg jót akartunk, csak szeretni. De mekkora utat is kell bejárni ehhez az “egyszerű” vágyunkhoz.

Noha rendkívüli segítségünk ma az online kommunikáció, imádom a hídjait, amit kontinensek között épít, de egyes esetekben – például kapcsolatok fiatal szakaszában, és főleg ha csak az egyik képes jól használni – rendkívül bántalmazó is lehet. A fenébe is, megint magamból indultam ki, de honnan is máshonnan, és azt hittem, az, hogy én félálomban is megírok egy hosszú, tekervényes szöveget, persze évtizedes, mindennapos megfeszített gyakorlásnak köszönhetően – mert mindig is a legfőbb csatornát két ember között a szexualitás után, vagy azzal egy szinten, a beszédnek tartottam – azzal más nem biztos, hogy így van. Szóval most fogom fel, hogy egy éven át online bántalmaztam, ráadásul nehezített terepen, németül.

Egy éven keresztül javarészt az éteren át érintettük egymást a szerelmemmel, három nap ismeretség után. Az egész úgy abszurd ahogy. Menekülj, menekülj, sulykolta mindkettőnkbe a világ, most már tudom, hogy ugyanazon tanácsokat kaptuk. Őrült vagyok, megszállott, rettentő kitartó, de csak azért, mert nekem nem ez a világ, hanem a Szerelem az uram, ami végigcibált a legvadabb tájakon. A virtuális érintkezés okán, mintha tényleg először a másik tudatalattijának szeméttelepén, a mocsokban, a koszban, a ki nem mondott szavak és mélyre temetett kegyetlenségek között vándoroltam volna, mintha egyből a képembe nyomta volna, ilyen rettenetes is vagyok, így is akarsz engem?

És akkor előfordult, hogy zsigerből akkorát csaptam, hogy még nekem is fájt, mert ember vagyok, aki nem tud mindent elviselni.

És, most, hogy végre egy iciri-picirit megadta az élet, hogy a következő hatalmas virtuális szakasz előtt élőben tisztázzuk a dolgainkat, felfoghattam, micsoda irdatlan szenvedést okoztam a másiknak csak azzal, ahogy rá válaszoltam. Mostanra el is felejtettem a sebeimet, az egy évig tartó szerelemben perzselődést, ami bizony leégette valótlanságom, el is felejtettem, hogy nekem is szükségem lenne egy kis vigaszra. Mert most, hogy végre élőben hallom a férfi siralmait, csak az övé számít már. Az enyémmel elboldogulok, de mi lesz az övével, amit én okoztam, hogy kegyetlenül konfrontáltam, hogy szúrtam, döftem, hogy feltártam? Elhiszi ezt nekem bárki is, hogy amit tettem, azt csak a parazitákkal tettem, a rajta élősködő “démonokkal”? A rettentő felmenői örökségével, ami nem engedte eddig, hogy szabadon mozogjon? Hogy muszáj volt megtettem?

Mert bizony a találkozásunk pont olyan volt, mint az itt ábrázolt “puncikás” képen, akiről ma már tudom, Lilith mindent önmagába visszaszívó, a rükverc születést lehetővé tevő gyönyörűségének első áttörése volt az életembe.

Éppen csak egy lenge ruhát magamra felöltve mentem a találkozónkra, és minden védőréteg nélkül öleltem át egy tetőtől-talpig acélba öltözött férfit, aki a rostélyával, páncéljával összevissza szúrt. Ó égig érő gyötrelem. De én sem voltam ám rest, most már tudom, és megkerestem a páncélon a réseket, és oda jól beszúrtam. Szóval dehogy vagyok ártatlan. Nem csoda, hogy egy éven át kánonban sikoltoztunk a fájdalomtól.

Édes Lilith, félelmetes vagy, kegyetlen vagy, nem ismersz kompromisszumot. Megtettem hát, amit kértél, úgy mozogtam, ahogy mozgattál, de most hadd kérjelek, vigasztald meg, gyógyíts meg a sebeket, amiket okoztam egy a felmenői nyomorúságot cipelő, gyönyörű férfin.

Kérlek.