A poliamoria és a monogámia teljesen két, különféle rendszer, nem is lehet egy lapon említeni egyiket a másikkal. Nincs is átfedés, út közöttük, mert egészében másról szólnak, a létezésünk, esszenciánk más rétegeit érintik.
A monogámia az én-ek szerelme, a monogámiában van valami szépségesen személyes, életszerű, emberi, valami megfoghatóan zárt, és e világi. Egy kicsike remény, hogy azt, ami van – és ami nincs is egyszerre – megtarthatjuk. A monogámia gyönyörű landoló állomás az életben, ahol végre leszállhatunk, kiszállhatunk, körülnézhetünk, és elhihetjük, van megnyugvás az életben. (nincs..)
A poliamoria viszont nem a személyről, hanem a szerelemről szól, eredeti definíciójában a szerelem körbetáncolását jelenti. Annak a szerelemnek, ami nem jövő-menő érzelem, nem is lila, és nem hormonoknak kiszolgáltatott, három évig tartó játék. Az asztrológiai szinasztria sem hatolhat be oda, ahol megmérhető, egyes bolygóállások, miként hatnak egymásra. Nem, a szerelem nem érinti a személyes képletet, mert abban változások vannak.
A szerelem a tudatosság első mozzanata, a semmi első „kilélegzése”, amit soha nem előzött meg belélegzés. Egy kiáradó sóhaj, mint afféle tükör, amiben a semmi először ismer önmagára, és abba a gyönyörűségbe beleszeret.
Még eszébe sem jutott földet és egeket teremteni, dehogy, csak „véletlen” sóhajtott egyet, és „kicsordult a könnye”, ahogy magára ismert.
Igen, önmagába szeretett bele.
És nekem is folyton-folyvást kicsordul a könnyem, ha erre az önmagára, önmagamra ismerő mozdulatra eszmélek.
Van.
Vagyis Vagyok.
És ebbe a Vagyokba szerelmes vagyok. Ez a Vagyok az utolsó, amit még megtudhatok magamról, a Vagyok iránt érzett szerelmem az énem szakadéka.
Poliamoriában ezt a Vagyokot dicsőítjük, vagyis dicsőíti az eredeti ember, mely lassan, de biztosan újjá fog születni. Persze ahhoz ennek a világnak, így ahogy van, el kell múlnia, mert ide a szerelem gyönyörűsége az ember bírvágya, dölyfe miatt aligha fér be.
Poliamoriában dicsőítünk, és ez a szándék akkora tűz – igen pontosan pünkösdi tűz – nem hiába írok róla ma, ami felolvasztja az én rettentő falait. Poliamoriában az én elfelejt énnek lenni, vagyis kiderül számára, hogy valójában soha nem is volt én.
Hogy ez társul e szexussal? Nem számít. Nem ez számít. A testiség lehet kísérőjelenség, de nem feltétel.
Egyetlen egyszer éltem egy ideig egy testiséggel is áthatott poliamor szövetségben, és bizony megijedtem..Mert nem az számított, ki kit ölel, hanem csakis az, hogy hárman ugyanazt a szépséges szerelmet öleltük. Igen, megijedtem. Nagyon. Mert tényleg sehol nem találtam azt az ént, akinek oly határozottan hiszem magam. Gyorsan el is kezdtem kapálózni visszafelé a partra, az ismert monogám tájakra, ahol még, mint én is számítok. Azt hiszem, most már nem úsznék vissza..
De például az Igazság felé szenvedélyesen mutató tanítómba is halálosan szerelmes vagyok, aki éppen nő, sőt az ő Mesterébe is. Velük kapcsolatban soha fel nem merült bennem testiség, mégis hárman vagyunk abban a szerelemben, ráadásul abban az egyik már nincs is testben. Ez is poliamoria.
A szerelem érett. felelőssségteljes definícióját, és dicsőítését kívánom pünkösdkor minden embertársamnak. A kereszténység szentléleknek hívja ezt az első lélegzetet, mely láng alakjában jelent meg a tanítványok felett, és jelenik meg ma is, ha szívvel nézzük az életet